19. "Milyen rég láttalak titeket! Hiányoztatok!"

Halihóó!:)

Sziasztok!
Hjajj..úgy sajnálom, hogy csak ilyen ritkán hozok részeket, megpróbálok ezen változtatni;)
De a lényeg:
 Egy újabb rész került fel, ami remélem tetszeni fog és kicsit kárpótol titeket:$
Jó olvasást: Vivi xx :)

19. Fejezet

"Milyen rég láttalak titeket! Hiányoztatok!"

   Reggel a megszokotthoz képest egészen jó állapotban ébredtem. A fejem sem sajgott annyira, mint szokott és a sötét karikák, amik a rendszertelen alvástól kerültek a szemem alá, is halványodni látszódtak. 

A fejemet még utoljára belefúrtam a párnába, hogy erőt gyűjtsek a mai naphoz is, majd elindultam lefelé a lépcsőn, azonban amikor megéreztem a mások számára kellemes, rántotta illatot, inkább visszafordultam. Ez már a reggelek szerves részévé kezd válni, ugyanis a napokban semmi étvágyam sincsen. Nem értem, hogy ébredés után miért jó az, ha az ember már is a fejét tömi? Jelenleg még a gyomrom is felfordult a szagtól...De ez az egész étvágytalanság is valószínűleg csak a stressz miatt van, mert amíg minden rendben volt addig én is   

mindig a fiúkkal reggeliztem. Talán később visszatér a étvágyam...

A szobámban gyorsan bekapcsoltam a laptopot, majd besötétítettem a szobát. A reggeleim általában ilyen depressziós hangulatban telnek. Igazból nem értem miért, de reggelente érzem a legnagyobb hiányát. Talán mert volt egy reggel amikor mellette ébredtem. 

Mikor bekapcsolt a gépen automatikusan a Google-t nyitottam meg, és rákerestem a Vivire. Ez is már megszokott. Mindig kíváncsi vagyok, hogy milyen undorító dolgon csámcsognak vele kapcsolatban. Általában a második mondat után rácsapok dühömben az asztalra, és bezárom. Mindig elhatározom, hogy nem nézem meg, de sajnos én olyan ember vagyok, akit érdekel, hogy mit gondolnak mások. Mindig is szerettem volna az lenni, aki elmondhatja, hogy nem érdekli a mások véleménye, de ez nem én vagyok. 

Ezért hát twitteren is nézelődni kezdtem, majd a rajongók üzeneteit olvastam. Jó érzés látni, hogy vannak, akik ennyire szeretnek, ám amikor a rengeteg rajongó levele között látok egyetlen egy utálkozót, az egésztől elmegy a kedvem és eltöprengek, hogy mért utálnak. Mit tettem ellenük? Aztán tovább olvasva látom, hogy mennyien biztatnak, támogatnak és újra visszatérek a depresszióból. Ilyenkor felemelnek a föld fölé, mert egyszerűen annyira jó érzés, tudni, hogy van aki szeret.  Egy folyamatos hullámvasút ez. Vagy kibírod hányinger nélkül vagy többet nem is szállsz fel rá.
Gondolatmenetemet a laptopom pittyegése zavarta meg, ami azt jelenti, hogy le fog merülni. Gyorsan kutakodni kezdtem, majd rájöttem, hogy a gép tegnap Louisnál volt és elvitte a töltőt is.
   -Looouis! Hol a laptop töltő?- kiáltottam le az emeletről, válasz azonban nem jött, ezért lementem, majd megismételtem.
   -Öhm..nem tudom.- vonta meg a vállát
   -Hé! De nekem kell! És te használtad, úgyhogy szépen add ide!- vettem fel a fenyegető arckifejezésemet.
   -Jajj! Tényleg! Emlékszem!- csapott a homlokára, ám ez nem teljesen úgy sikerült, mint akarta, ugyanis a keze tiszta ketchup volt. Fogalmam sincs, hogy hogyan került a kezére, de már meg sem lepődök.
Az arckifejezése viszont, amit akkor vágott, amikor leesett neki, hogy valószínűleg tiszta ketchup a feje, kihagyhatatlan. Egy pillanatig merengve néztem rá, majd én is fel fogtam, hogy mi történik és olyan röhögés lett rajtam úrrá, hogy le kellett ülnöm a földre, hogy nehogy elessek. Talán sosem nevettem még ennyire. Louisnak mindig is hatalmas humora volt, de a dolgok amiket vétetlen csinál még viccesebbek.
   -Úristeen!- kiáltotta el magát Louis, mire kicsit visszavettem a nevetésből, mert azt hittem, hogy valami baj van, de abbahagyni nem tudtam.
   -Újra látom őket! Milyen rég láttalak titeket! Hiányoztatok!!- mondta hangosabban az átlagnál, meghatódott fejet vágva.
Elég vicces látvány volt, de nem tudtam, hogy miről beszél.
   -Louis?! Minden oké?- kérdeztem
   -Persze! Csak hiányoztak a régi cimborák!- mondta majd közelebb jött hozzám és belecsípett az arcomba, mint ahogy a nagyi teszi az unokáinak. Fintorogtam egyet, majd feltettem az előbbi kérdésemet.
   -Mondom, hogy minden oké, csak hiányoztak!
   -Jó, de kik?
   -Hát ők!- mutatott rá mutatott az arcomra
   -Mi van?!- néztem rá értetlenül, mire Louis vágott, egy amolyan 'te sosem értesz semmit' fejet, legyintett és itt hagyott.
Végig gondoltam az egészet, de még akkor sem esett le. Aztán lejátszódott a szemem előtt az egész jelenet, és újra kitört belőlem a nevetés. Elég nagy röhögőgörcsöt kaptam.
   -Na..Leesett már?- kérdezte Louis mosolyogva, miközben bejött a szobába, mire csak megráztam a fejemet, mert levegőt is alig kaptam már.
A röhögéstől görcsben állt az egész arcom, ezért odanyúltam, hogy megmasszírozzam, mikor ujjaim egy-egy apró gödrön siklottak végig, mire megtörtént a csoda! Felfogtam, hogy Lou a gödröcskéimre értette, a 'régi cimborákat' és arra utalt, hogy végre megint lát mosolyogni, és hogy hiányoztak neki a régi nevetések. Egy meghatódott mosoly ült ki az arcomra, mire Louis is elégedett fejet vágott.
   -Na végre!- mondta, majd újra kisétált a szobából.

Pár órával később, éppen a - már kivilágosított - szobámban ültem és zenét hallgattam, mikor Zayn berontott az ajtón.
   -Interjúra kell mennünk! Öltözz!
Gyorsan összeszedtem magam, majd amikor úgy gondoltam, hogy készen vagyok megálltam egy pillanatra a tükör előtt.
Tiszta feketeség. Ez jellemzett. Fekete póló, fekete farmer. Ezen kicsit meglepődtem, majd kicsit elgondolkozva rájöttem, hogy mostanában ilyen sötét darabokat hordok és még csak fel sem tűntek. Hát..a ruházatom aztán kifejezte a hangulatomat, de mivel most mát túl vagyok a depressziós korszakomon rögtön feltűnt ez az egész. Már kopogtak és szólongattak, hogy menjek már, de még gyorsan átvettem valami kevésbé sötét színű ruhát, aztán elégedetten indultam útnak.
Végre eluralkodott rajtam egy olyan érzés, ami azt sugallta, hogy hamarosan minden rendben lesz, csak bírjam kivárni...

Boldog Karácsonyt!:)

Merry Christmas!!

Ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánni! 

(Egyetek jó sokat a karácsonyi töltött káposztából!!:DD)

18. Emlékek

Sziasztok!

Végre megérkezett ez a rész is. Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok újakat, de felvételi előtt állok és folyton tanulni kell, gyakorolni stb. Igyekszem majd gyorsabban hozni a következőt!
Remélem ez kicsit kárpótol titeket!
Ha tetszik a blog léci iratkozzatok fel rendszeres olvasónak!
Jó olvasást! Vivi xx :)

18. Fejezet

Emlékek

   Amint beléptem az ajtón levetettem az oly rég óta hordott maszkot. Végre nem kellett megjátszanom magamat, úgy mutatva, mintha minden rendben lenne. Merthogy semmi sem volt rendben. Ugyan a karrierem felfelé ível, de az életem romokban hever, és ebből senki nem lát semmit. Na jó. Talán a fiúk észrevették, de mikor rákérdeztek mindent tagadtam. Miért kellene bárki másnak az én nyomorommal törődnie? Meg van a saját bajuk...Vagyis..igazából nincs. A többiek most egész jól vannak. Mindenki boldog, mindenki szerelmes! Milyen szép mese...Kár, hogy én vagyok az, aki ebből kimarad. Ha úgy nézzük, akkor én sem vagyok kimaradva belőle, hiszen én is szerelmes vagyok. De az a lány mást szeret...És ez még kisebbik baj. Joggal kérdezhetnék tőlem, hogy miért, ennél is van nagyobb probléma?! Hát van. A lány, itt fekszik egy kórteremben eszméletlenül és kitudja, hogy felébred-e valaha. Csupán csak ennyi a problémám..Semmi más.
   Ezeket végig gondolva léptem a Vivi ágya mellé. Odahúztam egy széket mellé, majd meggondoltam magam és inkább az ágyára ültem. Óvatosan nyúltam a keze felé. Éreztem, ahogy kezem égni kezd, mert nem viszonozza senki sem az érintésemet. Lassan járt végig a kezem a kezén, majd a nyakát simítottam.      
Úgy vettem az arcát a kezeim közé, mintha a legnagyobb kincs volna a világon, ami csak egy rossz érintéstől is elporlad. Tompa fényű haját kisimítottam az arcából, miközben szemem elé tárultak a régi emlékek. Eszembe jutott amikor be voltam öltözve és nekem jött az utcán. Ráadásul fejjel lefelé tartotta a térképet. Emlékszem, amikor ledöbbent, hogy én vagyok Harry Styles és milyen hangosan nevetett, hogy Ő mindig felismerne bárhol, erre egy bajusszal és egy parókával átvertem. Emlékszem, amikor berontott a szobába, hogy csókoljam meg. Ezek az emlékek megmosolyogtattak. Akkor még tényleg az volt a legnagyobb problémám, hogy nem engem szeret. Bárcsak 'csak' ennyi lenne most is.
   -Vivi!- szólítottam meg bátortalanul -Tudom, hogy most nem hallasz, tudom, hogy nem fogsz válaszolni, de tudod már nagyon hiányzol. Hiányzik az, hogyha a közelembe vagy emlékeztetnem kell magamat arra, hogy vegyek levegőt, hiányzik, hogy minden egyes pillantásodnál elgondolkozzak azon, hogy most vajon úgy nézetél-e rám. Egyszerűen te magad hiányzol. Mert..mert én szeretlek!- mondtam végig a mondandómat.
Eközben könnyeim egyre gyorsabban és gyorsabban törtek elő, éreztem, ahogyan a kezemen landolnak, majd onnan az ágyra folynak. Lassan odahajoltam az arcához, majd egy puszit adtam neki. Minden olyan idilli volt. Mintha csak aludna és bármelyik percben felébredhetne. De legbelül tudtam, hogy ez a pillanat még nem most fog eljönni.
A pillanat varázsát a nővér zavarta meg.
   -Úristeen! Én is úúgy tudtam!- rontott be az ajtón sikítozva.- Kérhetnék egy autogramot,  meg képet, meg..meg mindent! Annyira szeretlek titeket! Nem is tudom, hogy hogy nem ismerhettelek fel!- csapott a fejére
Aha, persze..- futott végig az agyamon.- Így szeret, úgy szeret, de minden álruha, meg bajusz nélkül sem ismer fel.
   -Persze, de kint elintézzük, jó?- utaltam arra, hogy éppen egy fontos, legalábbis számomra fontos dolgot zavart meg.
   -Jaj..elnézést! Akkor majd kint!- fogta meg kezemet és kezdett kihúznia szobából.
   -Öhhmm..Úgy értettem, hogyha majd.....Áhh..Mindegy.- mentem ki vele.
Tudtam, hogy úgysem értené meg, ha arról kezdenék neki papolni, hogy éppen 'beszélgettem' vele.
Gyorsan aláfirkantottam neki egy papírt, mosolyogva pózoltam vele egy képen, majd kimentem.
Beszálltam a Range Roverembe, ahol újabb emlékek törtek elő. Eszembe jutott, amikor ezzel a kocsival mentem eléjük a városnézés előtt és, hogy a Vivinek menyire tetszett ez az autó. Elkezdte kifejteni, hogy a kedvenc bandájának az egyik tagjának is ilyen az autója. Megkérdeztem, hogy melyik banda, mire azt mondta, hogy a One Direction. Ezen majdnem elnevettem magam, de inkább nagyokat pislogva megkérdeztem, hogy 'Azok meg kik?'...Na...ekkor ő pislogott rám nagyokat, majd az egész úton róluk, akarom mondani rólunk áradozott. Még most sem értem, hogy hogy bírtam ki nevetés nélkül. Visszagondolva olyan vicces ez az egész történet. A mi történetünk. Kár, hogy úgy látszik, hogy nem lesz Happy End...

Hazaérve óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, de nem is kellett volna ilyen csöndesnek lennem. Az egész csipet-csapat rám bámult a kanapén ülve.
   -Öhm..Sziasztok!- mondtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett felrohantam a szobámba.
Ledőltem az ágyra, ahol megcsapott egy nagyon kellemes illat. Ott fúrtam bele a fejemet a párnába, ahol Vivi is aludt. Hirtelen egy cseppnyi boldogság haladt át rajtam, ahogy megéreztem az illatát.
   -Szia.- lépett be Louis az ajtón -Minden oké?
   -Persze..minden rendben van!- küldtem neki egy gyenge mosolyt.
   -Tudod, hogy jobban ismerlek szinte, mint saját magamat. Látom, hogy valami nem stimmel és azt is látom, hogy nagyon kivagy..Figyi..nekem mindent elmondhatsz. Jó?- mosolygott
   -Jó.- sóhajtottam -De most tényleg nincs semmi baj.- mondtam neki, bár tudtam, hogy ez nem igaz és azt is tudtam, hogy látja rajtam.
   -Rendben. Kérdezhetek valamit?- mondta, majd miután bólintottam folytatta -Merre jártál? Tudom, hogy az éjszakákat nem mindig töltöd itthon, sőt, de most látom, hogy nem arról van szó. Szóval... elmondod?
   -Talán majd később.- vontam meg a vállam
   -Értem. De azért szólj, ha van valami!- ment ki az ajtón, majd hallottam ahogy a többiek az ajtó előtt kérdezgetik, hogy megtudta-e, hogy mi nyomaszt ennyire.
Jól esett, hogy ennyire aggodnak.
Nagyot sóhajtva visszadőltem az ágyra, majd arcomat ismét a párnába fúrtam.






   

17. Mentőötlet

Sziasztok! 

Húú..milyen régen jártam erre, amit nagyon sajnálok is..:/
De a lényeg: egy elég hosszú szünet után végre itt a következő rész is!
És el sem hiszem! Az oldal szépen menetel a 2600. látogató felé, ráadásul már 4 rendszeres olvasóm is van!!
Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyien fogjátok megnézni...Most nagyon boldog vagyok!!:))
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást: Vivi xx :)

17. Fejezet 

Mentőötlet 

   Ahogy közelebb léptem hozzá, éreztem ahogy a szemem megtelik könnyel. Nem engedtem nekik utat, így nagyot nyeltem és leküzdöttem őket.
Odaléptem az ágya mellé, hozzá akartam érni, elakartam neki mondani, hogy mennyire fáj. De féltem. Féltem attól, hogy amikor megfogom a kezét, az ujjai nem szorítják meg a kezemet, jelezve, hogy érzi. Féltem attól, hogy kérdéseimre nem válaszol. Egyszerűen féltem rájönni, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom...Mert amíg nem láttam Őt itt feküdni, addig hiába tudtam, hogy nem igaz, de be tudtam mesélni magamnak, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz. De most, hogy látom Őt, sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Belülről emésztett egy érzés...Egy leírhatatlan érzés. Fájt.
Végig néztem a többieken. Ott volt mindenki kivéve Zaynt és Liamet. Ők még nem értesültek az eseményről.
Az összes arcon fájdalmat és szomorúságot láttam. Mindenki a könnyeivel küzdött, s volt olyan aki nem győzedelmeskedett felettük. Könnyek, rázkódó vállak és a távolba meredő üveges tekintetek. Erre emlékszem.
Azonban volt valaki, akinek az arcán ezek az érzések mellett mást is felfedeztem. A Vivusén. Az ő tekintete elhatározottságot, dacot tükrözött. Hirtelen odalépett a Vivi ágyához, megfogta a kezét, majd könnyeivel küszködve neki kezdett:
   -Akkor is meg fogsz gyógyulni. Érted? Minden rendben lesz, mert nem lehet máshogy! Szükségem van rád! És az a szemétláda,... aki ezt tette veled meg fog bűnhődni! Rácsok mögé fog kerülni!- mondta szinte üvöltve -Ébredj fel! Hallasz? Gyerünk! Jelezz valahogy, mert beleőrülök!
Eközben egy nővér lépett be a kórterembe, de a Vivus nem zavartatta magát. Ugyanúgy kiabált, zokogott.
A Vivi anyukája lépett oda hozzá. és tette rá a kezét megnyugtatólag a vállára, mire Vivus egy hirtelen mozdulattal megfordult és szorosan megölelte Őt.
   -Ugye minden rendben lesz?- zokogta a vállába -Annyira félek!
   -Minden rendben lesz!- suttogta, de szemében látszódott, hogy ő sem biztos benne
A nővér eközben kicserélte az infúziót és valami gyógyszert is fecskendezett bele.
   -Úristen! Mi történt?- rontott be az ajtón Zayn és Liam
   -A reptéren..lelőtték.- mondtam ki nehezen
   -Én...én ezt nem bírom tovább!- mondta elcsukló hangon a Vivi anyukája, majd zokogva elfutott.
A Vivus körbe nézett és utánaszaladt. Még hallottuk, ahogyan az ajtó előtt szólongatja.
   -Jól vagy?- kérdezte Liam, miközben mélyen a szemembe nézett
   -Nem.- sóhajtottam, mire Ő csak megértően megölelt.
Szorosan visszaöleltem és a utat engedtem a rég visszatartott könnyeimnek.
   -Magamra hagynátok egy kicsit?- néztem körben a többieken egy idő után
   -Persze.- ment ki mindenki, kivéve Márkot.
   -Szerintem ez nem jó ötlet. Én inkább itt maradok!- mondta zavartan
   -Légyszíves!- mondtam, de Ő nem mozdult.
   -Lesz még időd, hogy egyedül legyél vele...vagy nem.
Nem válaszoltam, csak egy utolsó pillantást vetettem a Vivire, majd kimentem a kórteremből. Nagyot sóhajtottam, mert rájöttem, hogy Márk azt akarja, hogy egy kis időt se tölthessek el vele.

A következő napokban nem volt esélyem, hogy egyedül legyek vele, mert Márk mindig tudta, hogy mikor tudok menni és olyankor mindig Ő is bent volt. Azonban megkérdeztem a nővéreket, és ők azt mondták, hogy egyébként nem szokott rengeteg időt bent tölteni, ahogy én tenném a helyében. Tehát nem értettem ezt az egészet.
Ahogy teltek a napok a Vivi egyre jobban hiányzott. Már minden gondolatom körülötte forgott. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig nélküle, míg egy mentő ötletem nem támadt.
   -Jó napot kívánok!- léptem be a kórház ajtaján
   -Jó napot! Segíthetek valamiben?- érdeklődött egy fiatal, mosolygós nő.
   -Tulajdonképpen igen. Látogatóba jöttem.
   -Most?- kerekedtek el a nővér szemei -Hiszem hajnali egy óra van!
   -Tudom, tudom. De tudja, nagyon szeretnék már bemenni a barátomhoz, csak sosincs rá alkalmam, hogy egyedül legyek vele.
   -Kihez szeretne bemenni?- érdeklődött.
Úgy tűnt, beadta a derekát. Gyorsan elhadartam neki, mire ő kikereste a gépből, hogy mikor szabad őt meglátogatni.
   -Sajnálom, de a Vivihez csak látogatási időben szabad bemenni. Ez külön kérés volt...Tudja, attól a kedves fiatalembertől!
   -Kedves, mi?!- dünnyögtem alig halhatóan
   -Elnézést. Mit mondott?
   -Semmit. De valahogy nem lehetne megoldani, hogy be tudjak menni hozzá?- vettem fel csábító énemet, mire a fiatal, nagyjából velem egyidős lány zavarba jött. Ezen kicsit elmosolyodtam, de folytattam a csábítást. Mélyen a szemébe néztem, mire ő kissé elpirult. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogy mit csináljon. Gondoltam itt az idő, hogy bevessem magam. -Egyébként Harry Styles vagyok!- nyújtottam a kezemet - Van kedve valamit meginni...holnap délután szabad vagyok!- kacsintottam
   -Ööö..Nem is tudom. Azt hiszem ráérek. De tudja, maga nagyon emlékeztet valakire. Folyton azon gondolkozok, hogy kire.- vallotta be félénken
   -Igen?- vettem fel azt a mosolyomat, aminek nem sokan tudnak ellenállni, ez nála is bevált, ugyanis elvörösödve lesütötte a szemét. -Szóval...meglátogathatnám a a barátomat?
Kicsit hezitált, majd mondta, hogy kövessem. Mondtam neki, hogy tudom, hogy hol van a kórterem, de ő ragaszkodott hozzá, hogy felkísérjen.
Mikor lenyomtam a Vivi szobájába vezető ajtó kilincsét, még visszanéztem rá:
   -Egyébként keressen rá a One Direction-re.- kacsintottam egy utolsót, majd beléptem

16. Mégis mi történt?

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam részt...De végre megérkezett ez is!:)

Közeledünk a 2300 látogatóhoz...Húú! Köszönöm szépen!

Jó olvasást!

Vivi xx

16.  Fejezet

Mégis mi történt?

*Márk*

   -Akkor így rendben vagyunk?- kérdeztem a jegyeladásnál lévő nőt. 

   -Igen!- mondta kedves mosollyal. 

   -Köszönöm és viszlát!- mondtam majd visszaindultam. 

Menet közben sikításokat hallottam, mire automatikusan gyorsítottam lépteimen. Már szinte rohantam, amikor a nő utánam szólt. 

   -Elnézést fiatalember!- kiáltotta -Visszatudna jönni egy pillanatra?

Megtorpantam, kicsit hezitáltam, majd visszamentem. 

   -Igen?- kérdeztem kicsit idegesen

   -Elnézést, de elfelejtettem a gépbe bevinni ezt a kódot!- mutatott a jegyeken egy-egy számsorra

   -Rendben..Akkor vigye be, de kérem siessen!- erőltettem mosolyt az arcomra

Néztem egy ideig, ahogyan pötyög a billentyűzeten, majd halk puffanásokat halottam a nagy terem felől. 

Nem tudtam, hogy mi lehet, ezért az idegesség, a pánik kezdett eluralkodni rajtam. 

   -Kész is!- nézett föl a lapokból.- Még egyszer szeretnék elnézést kérni..Tudja, még csak most jöttem ide és még nem nagyon volt időm betanulni ezt a dolgot.- kezdte mesélni

   -Köszönöm!- néztem rá, majd elsiettem. 

Miközben rohantam arra, éreztem, hogy valami nagyon nincsen rendben. Mindenki velem szembe futott, lökdösődtek. Olyan volt, mintha menekülnének valami elől. Nem tudtam hova rakni. 

A terembe érve, hatalmas káosz fogadott. Mindenfelé rohangáló, jajgató emberek. Nem láttam az okát ennek az egésznek. Első ránézésre minden rendben volt. 

A szememmel Vivit kerestem, de nem láttam sehol. Gondoltam valahova félrehúzódott,  így a tekintetem átjárta az egész termet. 

Ekkor pillantottam meg egy eszméletlen testet a földön feküdni. Odaakartam rohanni, de a lábam a földbegyökerezett. Nem bírtam megmozdítani, így csak tehetetlenül álltam ott. Erőt gyűjtöttem, majd rohanni kezdtem. Levetettem magamat mellé és ébresztgetni kezdtem. Átfordítottam a hátára, és ekkor láttam meg a tátongó sebét. Ruháját átáztatta a vér. Remegő kézzel vettem elő a telefonomat, és ügyetlenül tárcsáztam a mentőket. Elhadartam nekik az esetet, hogy itt fekszik, de nem tudom, hogy mi történt. Mondták, hogy már elindult egy mentő, ugyanis hallották, hogy lövöldözés volt a reptéren.
Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott míg ideértek, mert én csak zokogtam és szólítgattam Őt.
   -Kérem, menjen arrébb!- mondta a mentős férfi, de én nem bírtam elmozdulni mellőle.
   -Uram! Jöjjön velem. Minden rendben lesz!- szólt hozzám kedvesen egy nő, miközben megfogta a karomat, hogy felsegítsen.
Erőt vettem magamon, felálltam.
Pár perc alatt a mentősök egy hordágyra fektették Vivit, és betolták a mentőautóba. Automatikusan ugrottam én is be mellé, majd a mentő elszáguldott velünk.

*Harry*

   -Nem tudom Louis! Olyan fura érzésem van...- mondtam legjobb barátomnak

   -Jó..ezt már mondat párszor! Hiába emészted magad, már elment! Inkább menjünk el szórakozni vagy valahova!- érvelt a mellett, hogy felejtsem el végre Vivit. 

   -Niall! Gyere egy kicsit!- kiáltottam
   -Pillanat!- mondta teli szájjal a konyhából -Itt is vagyok! Miben segíthetek uram?- kérdezte vicces fejet vágva
   -Elmesélnéd, hogy pontosan mi történt délután?- kértem meg
   -De már elmondtam! Nem is egyszer!- háborodott fel
   -Naa.! Utoljára léci!- vettem fel bociszemeimet.
   -Legyen!- adta meg magát -Szóval. A nap folyamán Vivi és Márk nagyon jól elvoltak. Láthatóan boldogok voltak. Volt, hogy megfogták egymás kezét, de más nem volt. Aztán a Viviék kimentek, addig én Márkkal maradtam. Beszélgettünk, próbáltam úgy kérdezgetni, hogy kiderüljön, hogy mi van köztük ,de semmit sem mondott. Felkaptam a vizet, és veszekedtünk. Visszaértek a lányok és haza jöttünk.- hadarta el monoton hangon
   -Köszönöm!- bólintottam
Biztos voltam benne, hogy van köztük valami, de próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak képzelődök. De akkor meg minek fogták volna meg egymás kezét, Márk miért nem mondott semmit, ha egyszerűen le is tagadhatta volna?! Végül arra jutottam, hogy kapcsolatuk több, mint barátság.
   -Louis! Igazad van...menjünk szórakozni!- néztem rá, mire ő csak megértően bólintott.

   -Igen?- üvöltöttem a telefonba, mert túl hangos volt a zene a szórakozóhelyen. -Mi? Nem hallom! Várj egy kicsit!- raktam le a telefont, majd kisiettem az épületből
   -Hallgatlak!- mondtam miután visszahívtam Niallt.
   -Nagy gáz van!- mondta. Hangjából kihallatszott, hogy tiszta ideg.
   -Mi történt?- ijedtem meg
   -Nyugi! Gyertek haza...Itthon mindent elmondok!- mondta, majd lecsapta a telefont
   -Louis! Indulunk haza! Gyere már!- rángattam kifelé a tánctérről
   -Mi a baj?- állított meg és a szemembe nézett
   -Pont ez baj! Fogalmam sincs! Úgyhogy kapkodd magad!- tuszkoltam be a kocsiba

   -Mi az?- rontottam be a házba
   -Már hívtam taxit! Mindjárt indulunk!- próbálta úgy mondani, mintha minden rendben lenne, azonban látszott, hogy ő sincs a legjobb passzban.
   -Kit érdekel a taxi?! Mondjad már, hogy mi van!!- ordítottam rá
   -V-vivi..- kezdte -Mégsem mentek haza!- mondta dadogva
   -Tényleg? Akkor mi a baj?- kérdeztem
   -Az, hogyha rajtuk múlna, akkor már nem lennének itt. De...A Vivit lelőtték a reptéren!
   -Hogy mii?- szaladt fel a szemöldököm, és a hangom teljesen elváltoztatva szólalt meg.
   -Nem tudom, hogy mi történt!- kezdte kiabálva ő is. Tudtam, hogy nem nekem szól ez a hangnem.
   -Annyit tudok, hogy lövöldözés volt és..és...ennyi!
   -Úristen!- csuktam le fájdalmasan a szememet, majd meghallottuk a dudálást a ház elől.

   -Válaszoljon már, kérem!- mondtuk kissé felemelt hangon, mikor az orvos sokadik alkalomra sem mondott semmit.
   -Nincsen közvetlen életveszélyben, de komába esett. Kis időbe telhet míg felébred.- mondta unottan az orvos.
   -Köszönjük! Be lehet menni hozzá?- érdeklődtem
   -Igen. A többit kérem beszéljék meg azzal a nővérrel!- mutatott egy fiatal nőre
Összenéztünk, majd oda mentünk hozzá. Megbeszéltük a dolgokat és pár perc múlva már a kórterem felé siettünk.

   -De mégis mi történt?- sóhajtottam, mikor megpillantottam Őt tehetetlenül ott feküdni.
 

15. Szeretlek, de meddig tehetem?

Helló Mindenki!!:)

Ez lenne a 15. rész! Megpróbáltam vele igyekezni, így íme itt van!!:))

Örömmel látom, hogy az oldal átlépte az 1800 látogatót!! Wow! Köszönöm!!♥

Ebben a részben lesz egy kis csavar!!;))

Jó olvasást!!

Vivi xx 

15.  Fejezet

Szeretlek, de meddig tehetem?

   Másnap reggel csak a hotelban ülve gondolkodtam, pakolásztam. Néha sírtam is egy kicsit, de mikor rájöttem, hogy elég szánalmasan nézhet ki, inkább mindig erőt vettem magamon és abbahagytam.
Éppen újra a sírás kerülgetett, mikor Márk lépett be az ajtómon.
   -Helló!- köszöntem neki
   -Jól vagy?- érdeklődött kedvesen
   -Persze! Minden rendben. Végre valóra váltam az álmom, már napig tartott, most készülök haza menni, igaz..azt hiszem tökre jól vagyok!- nevettem bele a mondatom végébe
   -Akkor úgy kérdezem, hogy ahhoz képest, hogy hazamegyünk, jól vagy?- mosolygott ő is.
   -Oh...kifejezetten jól!- kacsintottam
Már nem éreztem úgy, hogy baj lenne, hogy hazamegyek. Ennek most tényleg így kell lennie, szóval próbáltam vidáman hozzáállni az egészhez.
   -Akkor jó! Hogy állsz a csomagolással?
   -Mondjuk úgy, hogy haladok. Kérdezném, hogy te hogy állsz, de nem nagyon volt időd kipakolni, szóval gondolom elég jól...-gondolkodtam el
   -Jaja. Épp csak pár dolgot kell beraknom, és kész is.
Ezután Márk csak leült és nézte, ahogyan pakolok. Mindent szépen behajtogattam, gondosan elhelyeztem a bőröndben majd mikor minden bent volt gondterhelten felsóhajtottam, ugyanis kételkedtem benne, hogy valaha is ezt belehet csukni. Úgy telepakoltam, hogy elég magasan kikandikáltak belőle a ruhák. Szenvedtem egy sort, hátha normális ember módjára sikerül becsuknom, de hát nem ment.
Aztán eszembe jutott a híres-neves módszer!
   -Áháá!- kiáltottam el magam, mire Márk kissé összerezzent.
Ráraktam a lában a bőröndre és úgy taszigáltam bele a dolgokat, aztán mikor nem ment, egyszerűen ráültem. Úgy meg nem esett a kezemre a cipzár, szóval semmi esélyem nem volt.
Miután sóhajtottam pár feltűnőt, hátha észreveszi Márk, hogy szenvedek, rákiáltottam.
   -Héé!! Segítenél?!- néztem rá lihegve, kifáradva.
   -Ja. Persze! Miért nem szóltál előbb?
   -Próbáltam jelezni, de nem figyeltél!
   -Bocs, elgondolkodtam.- mondta komoran
Nem tetszett ez nekem.
   -És még is min?- érdeklődtem kíváncsian.
   -Kicsit később talán elmondom.- mondta titokzatosan
   -Hát jó!- vontam meg a vállam, majd a végre becsukott bőröndre néztem. -Kész vagyok!
   -Örülök!- röhögött fel
   -Hé...Van valami baj? Olyan gondterheltnek tűnsz.- mondtam halkan
   -Nem minden rendben van!
   -Jó, de tudod, hogy bármit elmondhatsz, ugye?- mondtam suttogva
   -Huhh..azt hiszem nem tudok tovább várni!- tette szét megadóan a kezét, mire én értetlenül meredtem rá.
   -Ezt, hogy érted?- néztem rá furán.
   -Úgy, hogy nem tudok tovább várni.- mondta el lassabban, mintha nem lennék normális és azért nem fognám fel.
Nem sokat segített vele.
   -De mivel?
   -Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés..sőt! De nem bírom ki míg hazamegyünk és lenyugodnak a kedélyek. Egyszerűen ne megy.- vonta meg a vállát.
   -Oké...ez mind szép és jó..de mi van???- mondtam kicsit hangosabban
   -Annak ellenére, hogy van ez a sztori...az újság, meg ez az egész, nekem még mindig....még mindig tetszel. És ez az érzés egyre erősödik bennem, de nem tudom, hogy te mit érzel, mert egyik pillanatban velem vagy, majd megjelenik Ő és már rohansz is!- mondta furcsa hangsúllyal.
Kicsit meglepődtem, de őszintén ilyesmire számítottam.
   -Szóval? Te mit gondolsz erről az egészről?- kérdezte meg félve
   -Nem változtak az érzéseim, mióta eljöttem Magyarországról. Sőt...- súgtam
Ezután lépet felém egyet, majd én is, és amikor már csak egy karnyáltusnyi távolság volt köztünk  határozottan, de mégis finoman megragadta kezem és magához húzott. Homlokát az enyémnek támasztotta, majd óvatosan megcsókolt. Nem tartott sokáig, de nekem rengeteget jelentett.
Mikor kinyitottam a szemem, homloka még mindig az enyémhez ért, így csak két, a boldogságtól csillogó szempárral találkoztam. Elmerültem bennük, majd újra megcsókoltam.

   A délelőtt ezek után hamar eltelt, majd délután egy közös sétát terveztünk. Mármint nem Márk meg én, hanem Vivus, Niall, Márk és én. Szóval így négyen indultunk neki a városnak.
Néha rápillantottam a Vivusékra, és meg kellett hagynom, nagyon aranyosak voltak együtt.
Beültünk egy cukrászdába, majd sütit rendeltünk. Később félre vonultunk a Vivussal megbeszélni  hogy most mi is történik igazából. Elmeséltem neki a délelőttöt, mire csak nagyokat pislogva vigyorgott. Elment egy kis idő, míg feldolgozta az új hírt, aztán csak közbe esett le nekem, hogy a fiúkat egyedül hagytuk. Juj. Biztos, nem túl harmonikus köztük a hangulat.
Szóval visszasiettünk, és örömmel állapítottam meg, hogy nem verekedtek össze vagy ilyenek. A levegőben viszont érződött, hogy egy nem túl barátias beszélgetésen vannak túl. Van ilyen. Már nem sokáig kell együtt kibírniuk.

Már rég a reptéren voltunk, mikor még egy csomó idő volt indulásig. Nem baj legalább nem késsük le.- gondoltam
Éppen Márkkal sétáltam- ugyanis a többiek valamerre leléptek -mikor Ő is bejelentette, hogy még valamit el kell intéznie a jegyekkel.
   -Jó, de siess vissza!- mosolyogtam
Miután beletörődtem, hogy tökre egyedül vagyok a sok idegen között, inkább megálltam és vártam a többieket.
Ezután nagyon gyorsan történt minden.
Csak annyit észleltem, hogy valaki hangosan felsikít, majd egyre többen. Gondoltam valami híres ember van itt..talán pont a fiúk, szóval tekergettem a nyakam, de sehol nem láttam se őket, se mást.
Hirtelen éles fájdalom hatolt a hasamba, mire összerogytam. Kezemmel gyorsan odakaptam, reflexből, mire valami meleg folyadékot éreztem. Lenéztem rá, majd megdöbbentem. A kezem tiszta vér volt.
Nyöszörögve estem neki a bőröndöknek, de azok nem bírták tovább és felborultak. Velük együtt én is. Óriási fájdalmat éreztem, mozdulni sem bírtam. Kezemet a sebre tapasztottam, majd elterültem a padlón. A hideg kőre cseppentek könnyeim, melyeket a fájdalom váltott ki. A ruhámon keresztül is éreztem a föld hűvösségét. Egyre jobban homályosodott el minden, majd csak a jajgatásokat és újabb lövések eldörrenését halottam. Minden elsötétült.

14. A búcsú

Sziasztok!

Milyen régen jártam erre! Amit nagyon sajnálok, de tudjátok nem sok időm volt. Most viszont remélem kárpótolhatlak titeket ezzel a résszel. Lassan egy váratlan fordulat fog következni, szóval, majd nézzetek be!:)
Jó olvasást!
Vivi xx

14. Fejezet

A búcsú

   Mint a mai napon megszokni lehetett, már sokadszorra álltam sokkban valakit bámulva. Reméltem. hogy valamit nagyon félre hallottam.    

   -MI?!- adtam ki éles, sikítás szerű hangot

   -Jól hallottad! Megyünk haza!- mondta ki ismét, így már biztos volt, hogy nem a nagyothallásom miatt értettem azt, hogy megyek haza.

   -Nem!- mondtam. 

Többet is szerettem volna, például, hogy nagyon jól tudja, hogy ez volt minden álmom, hogy mindig is erre vágytam, csak nem akar az útjába állni?! De nem bírtam kimondani ezeket. A döbbenet sokként hatott rám. Az egy dolog, hogy tényleg benne vagyok az újságokban, de haza menni?! Nem tudtam elhinni. 

   -Dehogyisnem!

   -Haza kell mennem!- mondtam angolul a többieknek, mivel eddig magyarul fojt a 'csevej'.

Gyorsan elhadartam, hogy miért, mikor..stb., majd hallgattam az érkező válaszokat. 

   -Nee! Kifog ezek után reggelire rántottát csinálni?- akadt ki Niall, mire barátnőm egy kis pofonnal jutalmazta. 

A jelenet egy nagyon pici mosolyt csalt az arcomra. 

   -Igaza van anyukádnak! Sokkal jobb lesz neked/nekünk otthon. És nem azért mondom, hogy elszakítsalak Harrytől, de tényleg úgy lenne a legjobb.- mondta Márk.

   -Lehet, hogy igazad van!- sóhajtottam

   -Vivi! Biztos, hogy ezt szeretnéd? -kérdezte Vivus magyarul, hogy a többiek ne érthessék. 

   -Nem! Nem ezt akarom, de tényleg ez lenne a legjobb.- folytattam hasonlóan

   -Rendben!- jött oda hozzám, majd átölelt -Akkor menjünk csomagolni. 

Eddig ebbe bele sem gondoltam. Ha én elmegyek, akkor ő sem maradhat. Ezt nem tehettem meg vele. Tudtam, hogy már kiskora óta ezt az utat tervezte, erre elrontom az utazását.

   -Anya? -kezdtem félve -Mi lesz a Vivussal?

   -Beszéltem az anyukájával. Azt mondta, hogy örülne, ha akkor ő is hazamenne, de ha úgy gondolja, akkor maradhat, persze nem olyan sokat. Egy hétre gondolt. 

   -Vivus?

   -Ez nem kérdés! Ez esetben....- hagyott drámai szünetet -persze, hogy haza megyek veletek. Én ezt nem tehetem, hogy kijövünk ketten, majd egyedül mész haza. Az milyen lenne már?!- nézett rám

   -Biztos?- érdeklődtem

   -Persze!. mosolygott halványan.
   -Köszönöm!- suttogtam hálásan
Vivus csak megértően bólintott, majd odalépett Niallhez.
   -Szeretlek!
Csak ennyit mondott, de a fiú nem értette. Hogy is érthette volna? Az előbb direkt magyarul beszéltünk, vagyis a fiúk még nem tudják, hogy elutazunk.
   -Én is szeretlek! De mi a baj?- nézett rá kerek szemekkel
   -Haza megyünk!- mondta alig hallhatóan
Niall nem válaszolt, csal lecsukta szemét.
   -Mi? Hogy micsoda?!- lépett hozzám Harry kikerekedett szemekkel
   -Jól hallottad! Elutazunk!- súgtam
Harry nem válaszolt, csak idegesen dobolni kezdett a lábával a padlón. Hitetlenül rám nézett, kínosan elröhögte magát, majd felrohant a szobájába. Ezt egy hangos ajtócsapódás adta tudtunkra.
    -Huhh..-mondtuk páran
    -Akkor én felmegyek, és beszélek vele!- ugrottal fel a fotelból, ahova menet közben nyomtak le a többiek, nehogy megint összeessek.
   -Nem! Te nem mész sehova, csak a hotelba összepakolni!- mondta anya
   -A szobájában is van cuccom!- győzködtem, majd mikor gyenge mosollyal az arcán bólintott felszaladtam a lépcsőn Harry után.
   -Beszélhetnénk?- kezdtem félénken
   -Mégis miről?! Arról, hogy te is csak ki akartál használni, majd eldobni, mint egy rongyot?!- mondta fájdalommal a hangjában.
Sértő volt amit mondott, mégsem éreztem magamat megbántva. Tudtam, hogy igaza van! Persze nem abban, hogy kiakartam használni, hanem abban, hogy itt hagyom. Ezek szerint volt már, aki csak a hírnév miatt volt vele.- állapítottam meg szomorúan
    -Harry...Lehet, hogy most így érzed, de ez nem igaz! Én...én igazából maradnék. Sőt! Legszívesebben most haza sem mennék, de muszáj.- sóhajtottam
   -Muszáj?- csillant fel a szeme. -Vagyis nem azért mész el, mert itt akarsz hagyni?
   -Nem!- mosolyogtam rá
   -Akkor jó.- eresztett ő is egy gyenge mosolyt.
   -Minden rendben?- kérdeztem, mikor láttam, hogy valamin erősen elgondolkodik
   -Persze. Csak még egy dolgot szeretnék tudni!
   -Mi lenne az?
   -Ha vissza tekerhetnéd az időt...megcsókolnál megint?
   -Azt hiszem...Igen!- mondtam talán csak magamnak.
   -Tényleg?- képedt el
   -Igen.
   -Akkor ha maradnál, látnál esélyt arra, hogy valami kialakuljon közöttünk?
Ez a kérdés elsőre nehéznek tűnt. Majd jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem is az.
   -Sajnálom, de nem!- mondtam szememet lesütve, zavartan
   -Értem. Csak ezt szerettem volna tudni.
   -Tudod- kezdtem -Amikor megcsókoltál, akkor úgy éreztem, hogy melletted van a helyem. De már tudom, hogy nem így van. Én igazából még mindig Márkot szeretem.
   -Rendben.- fúrta mélyen szemembe a tekintetét, de nem bírtam tovább állni azt. Elkaptam a fejem, majd oda léptem hozzá, hogy megöleljem.
   -Sajnálom.- suttogtam a fülébe
   -Vivi, beszélhetnénk?- lépett be anya az ajtón, majd mikor meglátott minket, egy pillanatra elmosolyodott, majd hozzátette -Persze, csak ha nem zavarok!
   -Nem zavarsz!- engedtük el egymást
   -Ha szeretnél, még majd mondani valamit, akkor a nappaliban megtalálsz!- mondta Harry a szobából kifele menet.
   -Igen?- néztem érdeklődve anyára
   -Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult, és tudom, hogy...- kezdte de közbe vágtam
   -Tudom anya! Te is bocsáss meg! Tudom, hogy csak jó akarsz, úgyhogy akár indulhatunk is csomagolni.- néztem a szemébe, de oldalra kellett néznem, nehogy elsírjam magam.
   -Remélem, hogy megértesz!

   -Akkor srácok! Nagyon örülök, hogy megismertelek titeket, és sajnálom, hogy nem tartott tovább ez az idő, de ez van.- tettem úgy, mintha nem fájna
   -Hiányozni fogtok! Nem akarom, hogy elmenjetek!- hangzottak ezek és ehhez hasonló mondatok.
Sorban öleltem meg mindenkit, majd csak Harry maradt. A többiek átmentek egy másik szobába, így ismét kettesben voltunk.
   -Akkor...búcsúzzunk!- mondtam, majd őt is átöleltem.
   -Hiányozni fogsz!- mondta elcsukló hangon.
   -Te is!
   -Tudom, hogy ez nem segít a helyzeten, sőt, de úgy érzem, hogy le kell, hogy mondjam!- nézett a szemembe.- Szeretlek!
Én nem tudtam rá mit mondani, nem akartam megbántani, úgyhogy csak zavartan a cipőmet kezdtem bámulni, majd mikor Harry közelebb lépett, végre felmertem nézni.
Arcával közeledett, mire nagyon megijedtem, mégsem tudtam mozdulni.
Már éppen tiltakozni kezdtem volna, mikor egy puszit adott az arcomra. Erre megkönnyebbültem, majd ismét magamhoz szorítottam.
   -Szia!- mondtam, majd kimentem a szobából, aztán a házból, és beszálltam a taxiba.
A házat nézve egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem töröltem le, csak engedtem, hogy kitörjenek belőlem az elfojtott érzések.
Majd a sarkon befordulva többet nem láthattam a házat, nem láthattam esélyt arra, hogy a taxis megforduljon és visszavigyen, mondva, hogy csak egy poén volt.
Úgy tűnt végleg elbúcsúztam attól a helytől.