Sziasztok!
Végre megérkezett ez a rész is. Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok újakat, de felvételi előtt állok és folyton tanulni kell, gyakorolni stb. Igyekszem majd gyorsabban hozni a következőt!
Remélem ez kicsit kárpótol titeket!
Ha tetszik a blog léci iratkozzatok fel rendszeres olvasónak!
Jó olvasást! Vivi xx :)
18. Fejezet
Emlékek
Amint beléptem az ajtón levetettem az oly rég óta hordott maszkot. Végre nem kellett megjátszanom magamat, úgy mutatva, mintha minden rendben lenne. Merthogy semmi sem volt rendben. Ugyan a karrierem felfelé ível, de az életem romokban hever, és ebből senki nem lát semmit. Na jó. Talán a fiúk észrevették, de mikor rákérdeztek mindent tagadtam. Miért kellene bárki másnak az én nyomorommal törődnie? Meg van a saját bajuk...Vagyis..igazából nincs. A többiek most egész jól vannak. Mindenki boldog, mindenki szerelmes! Milyen szép mese...Kár, hogy én vagyok az, aki ebből kimarad. Ha úgy nézzük, akkor én sem vagyok kimaradva belőle, hiszen én is szerelmes vagyok. De az a lány mást szeret...És ez még kisebbik baj. Joggal kérdezhetnék tőlem, hogy miért, ennél is van nagyobb probléma?! Hát van. A lány, itt fekszik egy kórteremben eszméletlenül és kitudja, hogy felébred-e valaha. Csupán csak ennyi a problémám..Semmi más.
Ezeket végig gondolva léptem a Vivi ágya mellé. Odahúztam egy széket mellé, majd meggondoltam magam és inkább az ágyára ültem. Óvatosan nyúltam a keze felé. Éreztem, ahogy kezem égni kezd, mert nem viszonozza senki sem az érintésemet. Lassan járt végig a kezem a kezén, majd a nyakát simítottam.
Úgy vettem az arcát a kezeim közé, mintha a legnagyobb kincs volna a világon, ami csak egy rossz érintéstől is elporlad. Tompa fényű haját kisimítottam az arcából, miközben szemem elé tárultak a régi emlékek. Eszembe jutott amikor be voltam öltözve és nekem jött az utcán. Ráadásul fejjel lefelé tartotta a térképet. Emlékszem, amikor ledöbbent, hogy én vagyok Harry Styles és milyen hangosan nevetett, hogy Ő mindig felismerne bárhol, erre egy bajusszal és egy parókával átvertem. Emlékszem, amikor berontott a szobába, hogy csókoljam meg. Ezek az emlékek megmosolyogtattak. Akkor még tényleg az volt a legnagyobb problémám, hogy nem engem szeret. Bárcsak 'csak' ennyi lenne most is.
-Vivi!- szólítottam meg bátortalanul -Tudom, hogy most nem hallasz, tudom, hogy nem fogsz válaszolni, de tudod már nagyon hiányzol. Hiányzik az, hogyha a közelembe vagy emlékeztetnem kell magamat arra, hogy vegyek levegőt, hiányzik, hogy minden egyes pillantásodnál elgondolkozzak azon, hogy most vajon úgy nézetél-e rám. Egyszerűen te magad hiányzol. Mert..mert én szeretlek!- mondtam végig a mondandómat.
Eközben könnyeim egyre gyorsabban és gyorsabban törtek elő, éreztem, ahogyan a kezemen landolnak, majd onnan az ágyra folynak. Lassan odahajoltam az arcához, majd egy puszit adtam neki. Minden olyan idilli volt. Mintha csak aludna és bármelyik percben felébredhetne. De legbelül tudtam, hogy ez a pillanat még nem most fog eljönni.
A pillanat varázsát a nővér zavarta meg.
-Úristeen! Én is úúgy tudtam!- rontott be az ajtón sikítozva.- Kérhetnék egy autogramot, meg képet, meg..meg mindent! Annyira szeretlek titeket! Nem is tudom, hogy hogy nem ismerhettelek fel!- csapott a fejére
Aha, persze..- futott végig az agyamon.- Így szeret, úgy szeret, de minden álruha, meg bajusz nélkül sem ismer fel.
-Persze, de kint elintézzük, jó?- utaltam arra, hogy éppen egy fontos, legalábbis számomra fontos dolgot zavart meg.
-Jaj..elnézést! Akkor majd kint!- fogta meg kezemet és kezdett kihúznia szobából.
-Öhhmm..Úgy értettem, hogyha majd.....Áhh..Mindegy.- mentem ki vele.
Tudtam, hogy úgysem értené meg, ha arról kezdenék neki papolni, hogy éppen 'beszélgettem' vele.
Gyorsan aláfirkantottam neki egy papírt, mosolyogva pózoltam vele egy képen, majd kimentem.
Beszálltam a Range Roverembe, ahol újabb emlékek törtek elő. Eszembe jutott, amikor ezzel a kocsival mentem eléjük a városnézés előtt és, hogy a Vivinek menyire tetszett ez az autó. Elkezdte kifejteni, hogy a kedvenc bandájának az egyik tagjának is ilyen az autója. Megkérdeztem, hogy melyik banda, mire azt mondta, hogy a One Direction. Ezen majdnem elnevettem magam, de inkább nagyokat pislogva megkérdeztem, hogy 'Azok meg kik?'...Na...ekkor ő pislogott rám nagyokat, majd az egész úton róluk, akarom mondani rólunk áradozott. Még most sem értem, hogy hogy bírtam ki nevetés nélkül. Visszagondolva olyan vicces ez az egész történet. A mi történetünk. Kár, hogy úgy látszik, hogy nem lesz Happy End...
Hazaérve óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, de nem is kellett volna ilyen csöndesnek lennem. Az egész csipet-csapat rám bámult a kanapén ülve.
-Öhm..Sziasztok!- mondtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett felrohantam a szobámba.
Ledőltem az ágyra, ahol megcsapott egy nagyon kellemes illat. Ott fúrtam bele a fejemet a párnába, ahol Vivi is aludt. Hirtelen egy cseppnyi boldogság haladt át rajtam, ahogy megéreztem az illatát.
-Szia.- lépett be Louis az ajtón -Minden oké?
-Persze..minden rendben van!- küldtem neki egy gyenge mosolyt.
-Tudod, hogy jobban ismerlek szinte, mint saját magamat. Látom, hogy valami nem stimmel és azt is látom, hogy nagyon kivagy..Figyi..nekem mindent elmondhatsz. Jó?- mosolygott
-Jó.- sóhajtottam -De most tényleg nincs semmi baj.- mondtam neki, bár tudtam, hogy ez nem igaz és azt is tudtam, hogy látja rajtam.
-Rendben. Kérdezhetek valamit?- mondta, majd miután bólintottam folytatta -Merre jártál? Tudom, hogy az éjszakákat nem mindig töltöd itthon, sőt, de most látom, hogy nem arról van szó. Szóval... elmondod?
-Talán majd később.- vontam meg a vállam
-Értem. De azért szólj, ha van valami!- ment ki az ajtón, majd hallottam ahogy a többiek az ajtó előtt kérdezgetik, hogy megtudta-e, hogy mi nyomaszt ennyire.
Jól esett, hogy ennyire aggodnak.
Nagyot sóhajtva visszadőltem az ágyra, majd arcomat ismét a párnába fúrtam.
Ezeket végig gondolva léptem a Vivi ágya mellé. Odahúztam egy széket mellé, majd meggondoltam magam és inkább az ágyára ültem. Óvatosan nyúltam a keze felé. Éreztem, ahogy kezem égni kezd, mert nem viszonozza senki sem az érintésemet. Lassan járt végig a kezem a kezén, majd a nyakát simítottam.
Úgy vettem az arcát a kezeim közé, mintha a legnagyobb kincs volna a világon, ami csak egy rossz érintéstől is elporlad. Tompa fényű haját kisimítottam az arcából, miközben szemem elé tárultak a régi emlékek. Eszembe jutott amikor be voltam öltözve és nekem jött az utcán. Ráadásul fejjel lefelé tartotta a térképet. Emlékszem, amikor ledöbbent, hogy én vagyok Harry Styles és milyen hangosan nevetett, hogy Ő mindig felismerne bárhol, erre egy bajusszal és egy parókával átvertem. Emlékszem, amikor berontott a szobába, hogy csókoljam meg. Ezek az emlékek megmosolyogtattak. Akkor még tényleg az volt a legnagyobb problémám, hogy nem engem szeret. Bárcsak 'csak' ennyi lenne most is.
-Vivi!- szólítottam meg bátortalanul -Tudom, hogy most nem hallasz, tudom, hogy nem fogsz válaszolni, de tudod már nagyon hiányzol. Hiányzik az, hogyha a közelembe vagy emlékeztetnem kell magamat arra, hogy vegyek levegőt, hiányzik, hogy minden egyes pillantásodnál elgondolkozzak azon, hogy most vajon úgy nézetél-e rám. Egyszerűen te magad hiányzol. Mert..mert én szeretlek!- mondtam végig a mondandómat.
Eközben könnyeim egyre gyorsabban és gyorsabban törtek elő, éreztem, ahogyan a kezemen landolnak, majd onnan az ágyra folynak. Lassan odahajoltam az arcához, majd egy puszit adtam neki. Minden olyan idilli volt. Mintha csak aludna és bármelyik percben felébredhetne. De legbelül tudtam, hogy ez a pillanat még nem most fog eljönni.
A pillanat varázsát a nővér zavarta meg.
-Úristeen! Én is úúgy tudtam!- rontott be az ajtón sikítozva.- Kérhetnék egy autogramot, meg képet, meg..meg mindent! Annyira szeretlek titeket! Nem is tudom, hogy hogy nem ismerhettelek fel!- csapott a fejére
Aha, persze..- futott végig az agyamon.- Így szeret, úgy szeret, de minden álruha, meg bajusz nélkül sem ismer fel.
-Persze, de kint elintézzük, jó?- utaltam arra, hogy éppen egy fontos, legalábbis számomra fontos dolgot zavart meg.
-Jaj..elnézést! Akkor majd kint!- fogta meg kezemet és kezdett kihúznia szobából.
-Öhhmm..Úgy értettem, hogyha majd.....Áhh..Mindegy.- mentem ki vele.
Tudtam, hogy úgysem értené meg, ha arról kezdenék neki papolni, hogy éppen 'beszélgettem' vele.
Gyorsan aláfirkantottam neki egy papírt, mosolyogva pózoltam vele egy képen, majd kimentem.
Beszálltam a Range Roverembe, ahol újabb emlékek törtek elő. Eszembe jutott, amikor ezzel a kocsival mentem eléjük a városnézés előtt és, hogy a Vivinek menyire tetszett ez az autó. Elkezdte kifejteni, hogy a kedvenc bandájának az egyik tagjának is ilyen az autója. Megkérdeztem, hogy melyik banda, mire azt mondta, hogy a One Direction. Ezen majdnem elnevettem magam, de inkább nagyokat pislogva megkérdeztem, hogy 'Azok meg kik?'...Na...ekkor ő pislogott rám nagyokat, majd az egész úton róluk, akarom mondani rólunk áradozott. Még most sem értem, hogy hogy bírtam ki nevetés nélkül. Visszagondolva olyan vicces ez az egész történet. A mi történetünk. Kár, hogy úgy látszik, hogy nem lesz Happy End...
Hazaérve óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, de nem is kellett volna ilyen csöndesnek lennem. Az egész csipet-csapat rám bámult a kanapén ülve.
-Öhm..Sziasztok!- mondtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett felrohantam a szobámba.
Ledőltem az ágyra, ahol megcsapott egy nagyon kellemes illat. Ott fúrtam bele a fejemet a párnába, ahol Vivi is aludt. Hirtelen egy cseppnyi boldogság haladt át rajtam, ahogy megéreztem az illatát.
-Szia.- lépett be Louis az ajtón -Minden oké?
-Persze..minden rendben van!- küldtem neki egy gyenge mosolyt.
-Tudod, hogy jobban ismerlek szinte, mint saját magamat. Látom, hogy valami nem stimmel és azt is látom, hogy nagyon kivagy..Figyi..nekem mindent elmondhatsz. Jó?- mosolygott
-Jó.- sóhajtottam -De most tényleg nincs semmi baj.- mondtam neki, bár tudtam, hogy ez nem igaz és azt is tudtam, hogy látja rajtam.
-Rendben. Kérdezhetek valamit?- mondta, majd miután bólintottam folytatta -Merre jártál? Tudom, hogy az éjszakákat nem mindig töltöd itthon, sőt, de most látom, hogy nem arról van szó. Szóval... elmondod?
-Talán majd később.- vontam meg a vállam
-Értem. De azért szólj, ha van valami!- ment ki az ajtón, majd hallottam ahogy a többiek az ajtó előtt kérdezgetik, hogy megtudta-e, hogy mi nyomaszt ennyire.
Jól esett, hogy ennyire aggodnak.
Nagyot sóhajtva visszadőltem az ágyra, majd arcomat ismét a párnába fúrtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése