19. "Milyen rég láttalak titeket! Hiányoztatok!"

Halihóó!:)

Sziasztok!
Hjajj..úgy sajnálom, hogy csak ilyen ritkán hozok részeket, megpróbálok ezen változtatni;)
De a lényeg:
 Egy újabb rész került fel, ami remélem tetszeni fog és kicsit kárpótol titeket:$
Jó olvasást: Vivi xx :)

19. Fejezet

"Milyen rég láttalak titeket! Hiányoztatok!"

   Reggel a megszokotthoz képest egészen jó állapotban ébredtem. A fejem sem sajgott annyira, mint szokott és a sötét karikák, amik a rendszertelen alvástól kerültek a szemem alá, is halványodni látszódtak. 

A fejemet még utoljára belefúrtam a párnába, hogy erőt gyűjtsek a mai naphoz is, majd elindultam lefelé a lépcsőn, azonban amikor megéreztem a mások számára kellemes, rántotta illatot, inkább visszafordultam. Ez már a reggelek szerves részévé kezd válni, ugyanis a napokban semmi étvágyam sincsen. Nem értem, hogy ébredés után miért jó az, ha az ember már is a fejét tömi? Jelenleg még a gyomrom is felfordult a szagtól...De ez az egész étvágytalanság is valószínűleg csak a stressz miatt van, mert amíg minden rendben volt addig én is   

mindig a fiúkkal reggeliztem. Talán később visszatér a étvágyam...

A szobámban gyorsan bekapcsoltam a laptopot, majd besötétítettem a szobát. A reggeleim általában ilyen depressziós hangulatban telnek. Igazból nem értem miért, de reggelente érzem a legnagyobb hiányát. Talán mert volt egy reggel amikor mellette ébredtem. 

Mikor bekapcsolt a gépen automatikusan a Google-t nyitottam meg, és rákerestem a Vivire. Ez is már megszokott. Mindig kíváncsi vagyok, hogy milyen undorító dolgon csámcsognak vele kapcsolatban. Általában a második mondat után rácsapok dühömben az asztalra, és bezárom. Mindig elhatározom, hogy nem nézem meg, de sajnos én olyan ember vagyok, akit érdekel, hogy mit gondolnak mások. Mindig is szerettem volna az lenni, aki elmondhatja, hogy nem érdekli a mások véleménye, de ez nem én vagyok. 

Ezért hát twitteren is nézelődni kezdtem, majd a rajongók üzeneteit olvastam. Jó érzés látni, hogy vannak, akik ennyire szeretnek, ám amikor a rengeteg rajongó levele között látok egyetlen egy utálkozót, az egésztől elmegy a kedvem és eltöprengek, hogy mért utálnak. Mit tettem ellenük? Aztán tovább olvasva látom, hogy mennyien biztatnak, támogatnak és újra visszatérek a depresszióból. Ilyenkor felemelnek a föld fölé, mert egyszerűen annyira jó érzés, tudni, hogy van aki szeret.  Egy folyamatos hullámvasút ez. Vagy kibírod hányinger nélkül vagy többet nem is szállsz fel rá.
Gondolatmenetemet a laptopom pittyegése zavarta meg, ami azt jelenti, hogy le fog merülni. Gyorsan kutakodni kezdtem, majd rájöttem, hogy a gép tegnap Louisnál volt és elvitte a töltőt is.
   -Looouis! Hol a laptop töltő?- kiáltottam le az emeletről, válasz azonban nem jött, ezért lementem, majd megismételtem.
   -Öhm..nem tudom.- vonta meg a vállát
   -Hé! De nekem kell! És te használtad, úgyhogy szépen add ide!- vettem fel a fenyegető arckifejezésemet.
   -Jajj! Tényleg! Emlékszem!- csapott a homlokára, ám ez nem teljesen úgy sikerült, mint akarta, ugyanis a keze tiszta ketchup volt. Fogalmam sincs, hogy hogyan került a kezére, de már meg sem lepődök.
Az arckifejezése viszont, amit akkor vágott, amikor leesett neki, hogy valószínűleg tiszta ketchup a feje, kihagyhatatlan. Egy pillanatig merengve néztem rá, majd én is fel fogtam, hogy mi történik és olyan röhögés lett rajtam úrrá, hogy le kellett ülnöm a földre, hogy nehogy elessek. Talán sosem nevettem még ennyire. Louisnak mindig is hatalmas humora volt, de a dolgok amiket vétetlen csinál még viccesebbek.
   -Úristeen!- kiáltotta el magát Louis, mire kicsit visszavettem a nevetésből, mert azt hittem, hogy valami baj van, de abbahagyni nem tudtam.
   -Újra látom őket! Milyen rég láttalak titeket! Hiányoztatok!!- mondta hangosabban az átlagnál, meghatódott fejet vágva.
Elég vicces látvány volt, de nem tudtam, hogy miről beszél.
   -Louis?! Minden oké?- kérdeztem
   -Persze! Csak hiányoztak a régi cimborák!- mondta majd közelebb jött hozzám és belecsípett az arcomba, mint ahogy a nagyi teszi az unokáinak. Fintorogtam egyet, majd feltettem az előbbi kérdésemet.
   -Mondom, hogy minden oké, csak hiányoztak!
   -Jó, de kik?
   -Hát ők!- mutatott rá mutatott az arcomra
   -Mi van?!- néztem rá értetlenül, mire Louis vágott, egy amolyan 'te sosem értesz semmit' fejet, legyintett és itt hagyott.
Végig gondoltam az egészet, de még akkor sem esett le. Aztán lejátszódott a szemem előtt az egész jelenet, és újra kitört belőlem a nevetés. Elég nagy röhögőgörcsöt kaptam.
   -Na..Leesett már?- kérdezte Louis mosolyogva, miközben bejött a szobába, mire csak megráztam a fejemet, mert levegőt is alig kaptam már.
A röhögéstől görcsben állt az egész arcom, ezért odanyúltam, hogy megmasszírozzam, mikor ujjaim egy-egy apró gödrön siklottak végig, mire megtörtént a csoda! Felfogtam, hogy Lou a gödröcskéimre értette, a 'régi cimborákat' és arra utalt, hogy végre megint lát mosolyogni, és hogy hiányoztak neki a régi nevetések. Egy meghatódott mosoly ült ki az arcomra, mire Louis is elégedett fejet vágott.
   -Na végre!- mondta, majd újra kisétált a szobából.

Pár órával később, éppen a - már kivilágosított - szobámban ültem és zenét hallgattam, mikor Zayn berontott az ajtón.
   -Interjúra kell mennünk! Öltözz!
Gyorsan összeszedtem magam, majd amikor úgy gondoltam, hogy készen vagyok megálltam egy pillanatra a tükör előtt.
Tiszta feketeség. Ez jellemzett. Fekete póló, fekete farmer. Ezen kicsit meglepődtem, majd kicsit elgondolkozva rájöttem, hogy mostanában ilyen sötét darabokat hordok és még csak fel sem tűntek. Hát..a ruházatom aztán kifejezte a hangulatomat, de mivel most mát túl vagyok a depressziós korszakomon rögtön feltűnt ez az egész. Már kopogtak és szólongattak, hogy menjek már, de még gyorsan átvettem valami kevésbé sötét színű ruhát, aztán elégedetten indultam útnak.
Végre eluralkodott rajtam egy olyan érzés, ami azt sugallta, hogy hamarosan minden rendben lesz, csak bírjam kivárni...