Sziasztok!
Húú..milyen régen jártam erre, amit nagyon sajnálok is..:/
De a lényeg: egy elég hosszú szünet után végre itt a következő rész is!
És el sem hiszem! Az oldal szépen menetel a 2600. látogató felé, ráadásul már 4 rendszeres olvasóm is van!!
Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyien fogjátok megnézni...Most nagyon boldog vagyok!!:))
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást: Vivi xx :)
17. Fejezet
Mentőötlet
Ahogy közelebb léptem hozzá, éreztem ahogy a szemem megtelik könnyel. Nem engedtem nekik utat, így nagyot nyeltem és leküzdöttem őket.
Odaléptem az ágya mellé, hozzá akartam érni, elakartam neki mondani, hogy mennyire fáj. De féltem. Féltem attól, hogy amikor megfogom a kezét, az ujjai nem szorítják meg a kezemet, jelezve, hogy érzi. Féltem attól, hogy kérdéseimre nem válaszol. Egyszerűen féltem rájönni, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom...Mert amíg nem láttam Őt itt feküdni, addig hiába tudtam, hogy nem igaz, de be tudtam mesélni magamnak, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz. De most, hogy látom Őt, sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Belülről emésztett egy érzés...Egy leírhatatlan érzés. Fájt.
Végig néztem a többieken. Ott volt mindenki kivéve Zaynt és Liamet. Ők még nem értesültek az eseményről.
Az összes arcon fájdalmat és szomorúságot láttam. Mindenki a könnyeivel küzdött, s volt olyan aki nem győzedelmeskedett felettük. Könnyek, rázkódó vállak és a távolba meredő üveges tekintetek. Erre emlékszem.
Azonban volt valaki, akinek az arcán ezek az érzések mellett mást is felfedeztem. A Vivusén. Az ő tekintete elhatározottságot, dacot tükrözött. Hirtelen odalépett a Vivi ágyához, megfogta a kezét, majd könnyeivel küszködve neki kezdett:
-Akkor is meg fogsz gyógyulni. Érted? Minden rendben lesz, mert nem lehet máshogy! Szükségem van rád! És az a szemétláda,... aki ezt tette veled meg fog bűnhődni! Rácsok mögé fog kerülni!- mondta szinte üvöltve -Ébredj fel! Hallasz? Gyerünk! Jelezz valahogy, mert beleőrülök!
Eközben egy nővér lépett be a kórterembe, de a Vivus nem zavartatta magát. Ugyanúgy kiabált, zokogott.
A Vivi anyukája lépett oda hozzá. és tette rá a kezét megnyugtatólag a vállára, mire Vivus egy hirtelen mozdulattal megfordult és szorosan megölelte Őt.
-Ugye minden rendben lesz?- zokogta a vállába -Annyira félek!
-Minden rendben lesz!- suttogta, de szemében látszódott, hogy ő sem biztos benne
A nővér eközben kicserélte az infúziót és valami gyógyszert is fecskendezett bele.
-Úristen! Mi történt?- rontott be az ajtón Zayn és Liam
-A reptéren..lelőtték.- mondtam ki nehezen
-Én...én ezt nem bírom tovább!- mondta elcsukló hangon a Vivi anyukája, majd zokogva elfutott.
A Vivus körbe nézett és utánaszaladt. Még hallottuk, ahogyan az ajtó előtt szólongatja.
-Jól vagy?- kérdezte Liam, miközben mélyen a szemembe nézett
-Nem.- sóhajtottam, mire Ő csak megértően megölelt.
Szorosan visszaöleltem és a utat engedtem a rég visszatartott könnyeimnek.
-Magamra hagynátok egy kicsit?- néztem körben a többieken egy idő után
-Persze.- ment ki mindenki, kivéve Márkot.
-Szerintem ez nem jó ötlet. Én inkább itt maradok!- mondta zavartan
-Légyszíves!- mondtam, de Ő nem mozdult.
-Lesz még időd, hogy egyedül legyél vele...vagy nem.
Nem válaszoltam, csak egy utolsó pillantást vetettem a Vivire, majd kimentem a kórteremből. Nagyot sóhajtottam, mert rájöttem, hogy Márk azt akarja, hogy egy kis időt se tölthessek el vele.
A következő napokban nem volt esélyem, hogy egyedül legyek vele, mert Márk mindig tudta, hogy mikor tudok menni és olyankor mindig Ő is bent volt. Azonban megkérdeztem a nővéreket, és ők azt mondták, hogy egyébként nem szokott rengeteg időt bent tölteni, ahogy én tenném a helyében. Tehát nem értettem ezt az egészet.
Ahogy teltek a napok a Vivi egyre jobban hiányzott. Már minden gondolatom körülötte forgott. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig nélküle, míg egy mentő ötletem nem támadt.
-Jó napot kívánok!- léptem be a kórház ajtaján
-Jó napot! Segíthetek valamiben?- érdeklődött egy fiatal, mosolygós nő.
-Tulajdonképpen igen. Látogatóba jöttem.
-Most?- kerekedtek el a nővér szemei -Hiszem hajnali egy óra van!
-Tudom, tudom. De tudja, nagyon szeretnék már bemenni a barátomhoz, csak sosincs rá alkalmam, hogy egyedül legyek vele.
-Kihez szeretne bemenni?- érdeklődött.
Úgy tűnt, beadta a derekát. Gyorsan elhadartam neki, mire ő kikereste a gépből, hogy mikor szabad őt meglátogatni.
-Sajnálom, de a Vivihez csak látogatási időben szabad bemenni. Ez külön kérés volt...Tudja, attól a kedves fiatalembertől!
-Kedves, mi?!- dünnyögtem alig halhatóan
-Elnézést. Mit mondott?
-Semmit. De valahogy nem lehetne megoldani, hogy be tudjak menni hozzá?- vettem fel csábító énemet, mire a fiatal, nagyjából velem egyidős lány zavarba jött. Ezen kicsit elmosolyodtam, de folytattam a csábítást. Mélyen a szemébe néztem, mire ő kissé elpirult. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogy mit csináljon. Gondoltam itt az idő, hogy bevessem magam. -Egyébként Harry Styles vagyok!- nyújtottam a kezemet - Van kedve valamit meginni...holnap délután szabad vagyok!- kacsintottam
-Ööö..Nem is tudom. Azt hiszem ráérek. De tudja, maga nagyon emlékeztet valakire. Folyton azon gondolkozok, hogy kire.- vallotta be félénken
-Igen?- vettem fel azt a mosolyomat, aminek nem sokan tudnak ellenállni, ez nála is bevált, ugyanis elvörösödve lesütötte a szemét. -Szóval...meglátogathatnám a a barátomat?
Kicsit hezitált, majd mondta, hogy kövessem. Mondtam neki, hogy tudom, hogy hol van a kórterem, de ő ragaszkodott hozzá, hogy felkísérjen.
Mikor lenyomtam a Vivi szobájába vezető ajtó kilincsét, még visszanéztem rá:
-Egyébként keressen rá a One Direction-re.- kacsintottam egy utolsót, majd beléptem
Odaléptem az ágya mellé, hozzá akartam érni, elakartam neki mondani, hogy mennyire fáj. De féltem. Féltem attól, hogy amikor megfogom a kezét, az ujjai nem szorítják meg a kezemet, jelezve, hogy érzi. Féltem attól, hogy kérdéseimre nem válaszol. Egyszerűen féltem rájönni, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom...Mert amíg nem láttam Őt itt feküdni, addig hiába tudtam, hogy nem igaz, de be tudtam mesélni magamnak, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz. De most, hogy látom Őt, sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Belülről emésztett egy érzés...Egy leírhatatlan érzés. Fájt.
Végig néztem a többieken. Ott volt mindenki kivéve Zaynt és Liamet. Ők még nem értesültek az eseményről.
Az összes arcon fájdalmat és szomorúságot láttam. Mindenki a könnyeivel küzdött, s volt olyan aki nem győzedelmeskedett felettük. Könnyek, rázkódó vállak és a távolba meredő üveges tekintetek. Erre emlékszem.
Azonban volt valaki, akinek az arcán ezek az érzések mellett mást is felfedeztem. A Vivusén. Az ő tekintete elhatározottságot, dacot tükrözött. Hirtelen odalépett a Vivi ágyához, megfogta a kezét, majd könnyeivel küszködve neki kezdett:
-Akkor is meg fogsz gyógyulni. Érted? Minden rendben lesz, mert nem lehet máshogy! Szükségem van rád! És az a szemétláda,... aki ezt tette veled meg fog bűnhődni! Rácsok mögé fog kerülni!- mondta szinte üvöltve -Ébredj fel! Hallasz? Gyerünk! Jelezz valahogy, mert beleőrülök!
Eközben egy nővér lépett be a kórterembe, de a Vivus nem zavartatta magát. Ugyanúgy kiabált, zokogott.
A Vivi anyukája lépett oda hozzá. és tette rá a kezét megnyugtatólag a vállára, mire Vivus egy hirtelen mozdulattal megfordult és szorosan megölelte Őt.
-Ugye minden rendben lesz?- zokogta a vállába -Annyira félek!
-Minden rendben lesz!- suttogta, de szemében látszódott, hogy ő sem biztos benne
A nővér eközben kicserélte az infúziót és valami gyógyszert is fecskendezett bele.
-Úristen! Mi történt?- rontott be az ajtón Zayn és Liam
-A reptéren..lelőtték.- mondtam ki nehezen
-Én...én ezt nem bírom tovább!- mondta elcsukló hangon a Vivi anyukája, majd zokogva elfutott.
A Vivus körbe nézett és utánaszaladt. Még hallottuk, ahogyan az ajtó előtt szólongatja.
-Jól vagy?- kérdezte Liam, miközben mélyen a szemembe nézett
-Nem.- sóhajtottam, mire Ő csak megértően megölelt.
Szorosan visszaöleltem és a utat engedtem a rég visszatartott könnyeimnek.
-Magamra hagynátok egy kicsit?- néztem körben a többieken egy idő után
-Persze.- ment ki mindenki, kivéve Márkot.
-Szerintem ez nem jó ötlet. Én inkább itt maradok!- mondta zavartan
-Légyszíves!- mondtam, de Ő nem mozdult.
-Lesz még időd, hogy egyedül legyél vele...vagy nem.
Nem válaszoltam, csak egy utolsó pillantást vetettem a Vivire, majd kimentem a kórteremből. Nagyot sóhajtottam, mert rájöttem, hogy Márk azt akarja, hogy egy kis időt se tölthessek el vele.
A következő napokban nem volt esélyem, hogy egyedül legyek vele, mert Márk mindig tudta, hogy mikor tudok menni és olyankor mindig Ő is bent volt. Azonban megkérdeztem a nővéreket, és ők azt mondták, hogy egyébként nem szokott rengeteg időt bent tölteni, ahogy én tenném a helyében. Tehát nem értettem ezt az egészet.
Ahogy teltek a napok a Vivi egyre jobban hiányzott. Már minden gondolatom körülötte forgott. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig nélküle, míg egy mentő ötletem nem támadt.
-Jó napot kívánok!- léptem be a kórház ajtaján
-Jó napot! Segíthetek valamiben?- érdeklődött egy fiatal, mosolygós nő.
-Tulajdonképpen igen. Látogatóba jöttem.
-Most?- kerekedtek el a nővér szemei -Hiszem hajnali egy óra van!
-Tudom, tudom. De tudja, nagyon szeretnék már bemenni a barátomhoz, csak sosincs rá alkalmam, hogy egyedül legyek vele.
-Kihez szeretne bemenni?- érdeklődött.
Úgy tűnt, beadta a derekát. Gyorsan elhadartam neki, mire ő kikereste a gépből, hogy mikor szabad őt meglátogatni.
-Sajnálom, de a Vivihez csak látogatási időben szabad bemenni. Ez külön kérés volt...Tudja, attól a kedves fiatalembertől!
-Kedves, mi?!- dünnyögtem alig halhatóan
-Elnézést. Mit mondott?
-Semmit. De valahogy nem lehetne megoldani, hogy be tudjak menni hozzá?- vettem fel csábító énemet, mire a fiatal, nagyjából velem egyidős lány zavarba jött. Ezen kicsit elmosolyodtam, de folytattam a csábítást. Mélyen a szemébe néztem, mire ő kissé elpirult. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogy mit csináljon. Gondoltam itt az idő, hogy bevessem magam. -Egyébként Harry Styles vagyok!- nyújtottam a kezemet - Van kedve valamit meginni...holnap délután szabad vagyok!- kacsintottam
-Ööö..Nem is tudom. Azt hiszem ráérek. De tudja, maga nagyon emlékeztet valakire. Folyton azon gondolkozok, hogy kire.- vallotta be félénken
-Igen?- vettem fel azt a mosolyomat, aminek nem sokan tudnak ellenállni, ez nála is bevált, ugyanis elvörösödve lesütötte a szemét. -Szóval...meglátogathatnám a a barátomat?
Kicsit hezitált, majd mondta, hogy kövessem. Mondtam neki, hogy tudom, hogy hol van a kórterem, de ő ragaszkodott hozzá, hogy felkísérjen.
Mikor lenyomtam a Vivi szobájába vezető ajtó kilincsét, még visszanéztem rá:
-Egyébként keressen rá a One Direction-re.- kacsintottam egy utolsót, majd beléptem
