Helló Mindenki!!:)
Ez lenne a 15. rész! Megpróbáltam vele igyekezni, így íme itt van!!:))
Örömmel látom, hogy az oldal átlépte az 1800 látogatót!! Wow! Köszönöm!!♥
Ebben a részben lesz egy kis csavar!!;))
Jó olvasást!!
Vivi xx
15. Fejezet
Szeretlek, de meddig tehetem?
Másnap reggel csak a hotelban ülve gondolkodtam, pakolásztam. Néha sírtam is egy kicsit, de mikor rájöttem, hogy elég szánalmasan nézhet ki, inkább mindig erőt vettem magamon és abbahagytam.
Éppen újra a sírás kerülgetett, mikor Márk lépett be az ajtómon.
-Helló!- köszöntem neki
-Jól vagy?- érdeklődött kedvesen
-Persze! Minden rendben. Végre valóra váltam az álmom, már napig tartott, most készülök haza menni, igaz..azt hiszem tökre jól vagyok!- nevettem bele a mondatom végébe
-Akkor úgy kérdezem, hogy ahhoz képest, hogy hazamegyünk, jól vagy?- mosolygott ő is.
-Oh...kifejezetten jól!- kacsintottam
Már nem éreztem úgy, hogy baj lenne, hogy hazamegyek. Ennek most tényleg így kell lennie, szóval próbáltam vidáman hozzáállni az egészhez.
-Akkor jó! Hogy állsz a csomagolással?
-Mondjuk úgy, hogy haladok. Kérdezném, hogy te hogy állsz, de nem nagyon volt időd kipakolni, szóval gondolom elég jól...-gondolkodtam el
-Jaja. Épp csak pár dolgot kell beraknom, és kész is.
Ezután Márk csak leült és nézte, ahogyan pakolok. Mindent szépen behajtogattam, gondosan elhelyeztem a bőröndben majd mikor minden bent volt gondterhelten felsóhajtottam, ugyanis kételkedtem benne, hogy valaha is ezt belehet csukni. Úgy telepakoltam, hogy elég magasan kikandikáltak belőle a ruhák. Szenvedtem egy sort, hátha normális ember módjára sikerül becsuknom, de hát nem ment.
Aztán eszembe jutott a híres-neves módszer!
-Áháá!- kiáltottam el magam, mire Márk kissé összerezzent.
Ráraktam a lában a bőröndre és úgy taszigáltam bele a dolgokat, aztán mikor nem ment, egyszerűen ráültem. Úgy meg nem esett a kezemre a cipzár, szóval semmi esélyem nem volt.
Miután sóhajtottam pár feltűnőt, hátha észreveszi Márk, hogy szenvedek, rákiáltottam.
-Héé!! Segítenél?!- néztem rá lihegve, kifáradva.
-Ja. Persze! Miért nem szóltál előbb?
-Próbáltam jelezni, de nem figyeltél!
-Bocs, elgondolkodtam.- mondta komoran
Nem tetszett ez nekem.
-És még is min?- érdeklődtem kíváncsian.
-Kicsit később talán elmondom.- mondta titokzatosan
-Hát jó!- vontam meg a vállam, majd a végre becsukott bőröndre néztem. -Kész vagyok!
-Örülök!- röhögött fel
-Hé...Van valami baj? Olyan gondterheltnek tűnsz.- mondtam halkan
-Nem minden rendben van!
-Jó, de tudod, hogy bármit elmondhatsz, ugye?- mondtam suttogva
-Huhh..azt hiszem nem tudok tovább várni!- tette szét megadóan a kezét, mire én értetlenül meredtem rá.
-Ezt, hogy érted?- néztem rá furán.
-Úgy, hogy nem tudok tovább várni.- mondta el lassabban, mintha nem lennék normális és azért nem fognám fel.
Nem sokat segített vele.
-De mivel?
-Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés..sőt! De nem bírom ki míg hazamegyünk és lenyugodnak a kedélyek. Egyszerűen ne megy.- vonta meg a vállát.
-Oké...ez mind szép és jó..de mi van???- mondtam kicsit hangosabban
-Annak ellenére, hogy van ez a sztori...az újság, meg ez az egész, nekem még mindig....még mindig tetszel. És ez az érzés egyre erősödik bennem, de nem tudom, hogy te mit érzel, mert egyik pillanatban velem vagy, majd megjelenik Ő és már rohansz is!- mondta furcsa hangsúllyal.
Kicsit meglepődtem, de őszintén ilyesmire számítottam.
-Szóval? Te mit gondolsz erről az egészről?- kérdezte meg félve
-Nem változtak az érzéseim, mióta eljöttem Magyarországról. Sőt...- súgtam
Ezután lépet felém egyet, majd én is, és amikor már csak egy karnyáltusnyi távolság volt köztünk határozottan, de mégis finoman megragadta kezem és magához húzott. Homlokát az enyémnek támasztotta, majd óvatosan megcsókolt. Nem tartott sokáig, de nekem rengeteget jelentett.
Mikor kinyitottam a szemem, homloka még mindig az enyémhez ért, így csak két, a boldogságtól csillogó szempárral találkoztam. Elmerültem bennük, majd újra megcsókoltam.
A délelőtt ezek után hamar eltelt, majd délután egy közös sétát terveztünk. Mármint nem Márk meg én, hanem Vivus, Niall, Márk és én. Szóval így négyen indultunk neki a városnak.
Néha rápillantottam a Vivusékra, és meg kellett hagynom, nagyon aranyosak voltak együtt.
Beültünk egy cukrászdába, majd sütit rendeltünk. Később félre vonultunk a Vivussal megbeszélni hogy most mi is történik igazából. Elmeséltem neki a délelőttöt, mire csak nagyokat pislogva vigyorgott. Elment egy kis idő, míg feldolgozta az új hírt, aztán csak közbe esett le nekem, hogy a fiúkat egyedül hagytuk. Juj. Biztos, nem túl harmonikus köztük a hangulat.
Szóval visszasiettünk, és örömmel állapítottam meg, hogy nem verekedtek össze vagy ilyenek. A levegőben viszont érződött, hogy egy nem túl barátias beszélgetésen vannak túl. Van ilyen. Már nem sokáig kell együtt kibírniuk.
Már rég a reptéren voltunk, mikor még egy csomó idő volt indulásig. Nem baj legalább nem késsük le.- gondoltam
Éppen Márkkal sétáltam- ugyanis a többiek valamerre leléptek -mikor Ő is bejelentette, hogy még valamit el kell intéznie a jegyekkel.
-Jó, de siess vissza!- mosolyogtam
Miután beletörődtem, hogy tökre egyedül vagyok a sok idegen között, inkább megálltam és vártam a többieket.
Ezután nagyon gyorsan történt minden.
Csak annyit észleltem, hogy valaki hangosan felsikít, majd egyre többen. Gondoltam valami híres ember van itt..talán pont a fiúk, szóval tekergettem a nyakam, de sehol nem láttam se őket, se mást.
Hirtelen éles fájdalom hatolt a hasamba, mire összerogytam. Kezemmel gyorsan odakaptam, reflexből, mire valami meleg folyadékot éreztem. Lenéztem rá, majd megdöbbentem. A kezem tiszta vér volt.
Nyöszörögve estem neki a bőröndöknek, de azok nem bírták tovább és felborultak. Velük együtt én is. Óriási fájdalmat éreztem, mozdulni sem bírtam. Kezemet a sebre tapasztottam, majd elterültem a padlón. A hideg kőre cseppentek könnyeim, melyeket a fájdalom váltott ki. A ruhámon keresztül is éreztem a föld hűvösségét. Egyre jobban homályosodott el minden, majd csak a jajgatásokat és újabb lövések eldörrenését halottam. Minden elsötétült.
Éppen újra a sírás kerülgetett, mikor Márk lépett be az ajtómon.
-Helló!- köszöntem neki
-Jól vagy?- érdeklődött kedvesen
-Persze! Minden rendben. Végre valóra váltam az álmom, már napig tartott, most készülök haza menni, igaz..azt hiszem tökre jól vagyok!- nevettem bele a mondatom végébe
-Akkor úgy kérdezem, hogy ahhoz képest, hogy hazamegyünk, jól vagy?- mosolygott ő is.
-Oh...kifejezetten jól!- kacsintottam
Már nem éreztem úgy, hogy baj lenne, hogy hazamegyek. Ennek most tényleg így kell lennie, szóval próbáltam vidáman hozzáállni az egészhez.
-Akkor jó! Hogy állsz a csomagolással?
-Mondjuk úgy, hogy haladok. Kérdezném, hogy te hogy állsz, de nem nagyon volt időd kipakolni, szóval gondolom elég jól...-gondolkodtam el
-Jaja. Épp csak pár dolgot kell beraknom, és kész is.
Ezután Márk csak leült és nézte, ahogyan pakolok. Mindent szépen behajtogattam, gondosan elhelyeztem a bőröndben majd mikor minden bent volt gondterhelten felsóhajtottam, ugyanis kételkedtem benne, hogy valaha is ezt belehet csukni. Úgy telepakoltam, hogy elég magasan kikandikáltak belőle a ruhák. Szenvedtem egy sort, hátha normális ember módjára sikerül becsuknom, de hát nem ment.
Aztán eszembe jutott a híres-neves módszer!
-Áháá!- kiáltottam el magam, mire Márk kissé összerezzent.
Ráraktam a lában a bőröndre és úgy taszigáltam bele a dolgokat, aztán mikor nem ment, egyszerűen ráültem. Úgy meg nem esett a kezemre a cipzár, szóval semmi esélyem nem volt.
Miután sóhajtottam pár feltűnőt, hátha észreveszi Márk, hogy szenvedek, rákiáltottam.
-Héé!! Segítenél?!- néztem rá lihegve, kifáradva.
-Ja. Persze! Miért nem szóltál előbb?
-Próbáltam jelezni, de nem figyeltél!
-Bocs, elgondolkodtam.- mondta komoran
Nem tetszett ez nekem.
-És még is min?- érdeklődtem kíváncsian.
-Kicsit később talán elmondom.- mondta titokzatosan
-Hát jó!- vontam meg a vállam, majd a végre becsukott bőröndre néztem. -Kész vagyok!
-Örülök!- röhögött fel
-Hé...Van valami baj? Olyan gondterheltnek tűnsz.- mondtam halkan
-Nem minden rendben van!
-Jó, de tudod, hogy bármit elmondhatsz, ugye?- mondtam suttogva
-Huhh..azt hiszem nem tudok tovább várni!- tette szét megadóan a kezét, mire én értetlenül meredtem rá.
-Ezt, hogy érted?- néztem rá furán.
-Úgy, hogy nem tudok tovább várni.- mondta el lassabban, mintha nem lennék normális és azért nem fognám fel.
Nem sokat segített vele.
-De mivel?
-Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés..sőt! De nem bírom ki míg hazamegyünk és lenyugodnak a kedélyek. Egyszerűen ne megy.- vonta meg a vállát.
-Oké...ez mind szép és jó..de mi van???- mondtam kicsit hangosabban
-Annak ellenére, hogy van ez a sztori...az újság, meg ez az egész, nekem még mindig....még mindig tetszel. És ez az érzés egyre erősödik bennem, de nem tudom, hogy te mit érzel, mert egyik pillanatban velem vagy, majd megjelenik Ő és már rohansz is!- mondta furcsa hangsúllyal.
Kicsit meglepődtem, de őszintén ilyesmire számítottam.
-Szóval? Te mit gondolsz erről az egészről?- kérdezte meg félve
-Nem változtak az érzéseim, mióta eljöttem Magyarországról. Sőt...- súgtam
Ezután lépet felém egyet, majd én is, és amikor már csak egy karnyáltusnyi távolság volt köztünk határozottan, de mégis finoman megragadta kezem és magához húzott. Homlokát az enyémnek támasztotta, majd óvatosan megcsókolt. Nem tartott sokáig, de nekem rengeteget jelentett.
Mikor kinyitottam a szemem, homloka még mindig az enyémhez ért, így csak két, a boldogságtól csillogó szempárral találkoztam. Elmerültem bennük, majd újra megcsókoltam.
A délelőtt ezek után hamar eltelt, majd délután egy közös sétát terveztünk. Mármint nem Márk meg én, hanem Vivus, Niall, Márk és én. Szóval így négyen indultunk neki a városnak.
Néha rápillantottam a Vivusékra, és meg kellett hagynom, nagyon aranyosak voltak együtt.
Beültünk egy cukrászdába, majd sütit rendeltünk. Később félre vonultunk a Vivussal megbeszélni hogy most mi is történik igazából. Elmeséltem neki a délelőttöt, mire csak nagyokat pislogva vigyorgott. Elment egy kis idő, míg feldolgozta az új hírt, aztán csak közbe esett le nekem, hogy a fiúkat egyedül hagytuk. Juj. Biztos, nem túl harmonikus köztük a hangulat.
Szóval visszasiettünk, és örömmel állapítottam meg, hogy nem verekedtek össze vagy ilyenek. A levegőben viszont érződött, hogy egy nem túl barátias beszélgetésen vannak túl. Van ilyen. Már nem sokáig kell együtt kibírniuk.
Már rég a reptéren voltunk, mikor még egy csomó idő volt indulásig. Nem baj legalább nem késsük le.- gondoltam
Éppen Márkkal sétáltam- ugyanis a többiek valamerre leléptek -mikor Ő is bejelentette, hogy még valamit el kell intéznie a jegyekkel.
-Jó, de siess vissza!- mosolyogtam
Miután beletörődtem, hogy tökre egyedül vagyok a sok idegen között, inkább megálltam és vártam a többieket.
Ezután nagyon gyorsan történt minden.
Csak annyit észleltem, hogy valaki hangosan felsikít, majd egyre többen. Gondoltam valami híres ember van itt..talán pont a fiúk, szóval tekergettem a nyakam, de sehol nem láttam se őket, se mást.
Hirtelen éles fájdalom hatolt a hasamba, mire összerogytam. Kezemmel gyorsan odakaptam, reflexből, mire valami meleg folyadékot éreztem. Lenéztem rá, majd megdöbbentem. A kezem tiszta vér volt.
Nyöszörögve estem neki a bőröndöknek, de azok nem bírták tovább és felborultak. Velük együtt én is. Óriási fájdalmat éreztem, mozdulni sem bírtam. Kezemet a sebre tapasztottam, majd elterültem a padlón. A hideg kőre cseppentek könnyeim, melyeket a fájdalom váltott ki. A ruhámon keresztül is éreztem a föld hűvösségét. Egyre jobban homályosodott el minden, majd csak a jajgatásokat és újabb lövések eldörrenését halottam. Minden elsötétült.
