Sziasztok!
Milyen régen jártam erre! Amit nagyon sajnálok, de tudjátok nem sok időm volt. Most viszont remélem kárpótolhatlak titeket ezzel a résszel. Lassan egy váratlan fordulat fog következni, szóval, majd nézzetek be!:)
Jó olvasást!
Vivi xx
14. Fejezet
A búcsú
Mint a mai napon megszokni lehetett, már sokadszorra álltam sokkban valakit bámulva. Reméltem. hogy valamit nagyon félre hallottam.
-MI?!- adtam ki éles, sikítás szerű hangot
-Jól hallottad! Megyünk haza!- mondta ki ismét, így már biztos volt, hogy nem a nagyothallásom miatt értettem azt, hogy megyek haza.
-Nem!- mondtam.
Többet is szerettem volna, például, hogy nagyon jól tudja, hogy ez volt minden álmom, hogy mindig is erre vágytam, csak nem akar az útjába állni?! De nem bírtam kimondani ezeket. A döbbenet sokként hatott rám. Az egy dolog, hogy tényleg benne vagyok az újságokban, de haza menni?! Nem tudtam elhinni.
-Dehogyisnem!
-Haza kell mennem!- mondtam angolul a többieknek, mivel eddig magyarul fojt a 'csevej'.
Gyorsan elhadartam, hogy miért, mikor..stb., majd hallgattam az érkező válaszokat.
-Nee! Kifog ezek után reggelire rántottát csinálni?- akadt ki Niall, mire barátnőm egy kis pofonnal jutalmazta.
A jelenet egy nagyon pici mosolyt csalt az arcomra.
-Igaza van anyukádnak! Sokkal jobb lesz neked/nekünk otthon. És nem azért mondom, hogy elszakítsalak Harrytől, de tényleg úgy lenne a legjobb.- mondta Márk.
-Lehet, hogy igazad van!- sóhajtottam
-Vivi! Biztos, hogy ezt szeretnéd? -kérdezte Vivus magyarul, hogy a többiek ne érthessék.
-Nem! Nem ezt akarom, de tényleg ez lenne a legjobb.- folytattam hasonlóan
-Rendben!- jött oda hozzám, majd átölelt -Akkor menjünk csomagolni.
Eddig ebbe bele sem gondoltam. Ha én elmegyek, akkor ő sem maradhat. Ezt nem tehettem meg vele. Tudtam, hogy már kiskora óta ezt az utat tervezte, erre elrontom az utazását.
-Anya? -kezdtem félve -Mi lesz a Vivussal?
-Beszéltem az anyukájával. Azt mondta, hogy örülne, ha akkor ő is hazamenne, de ha úgy gondolja, akkor maradhat, persze nem olyan sokat. Egy hétre gondolt.
-Vivus?
-Ez nem kérdés! Ez esetben....- hagyott drámai szünetet -persze, hogy haza megyek veletek. Én ezt nem tehetem, hogy kijövünk ketten, majd egyedül mész haza. Az milyen lenne már?!- nézett rám
-Biztos?- érdeklődtem
-Persze!. mosolygott halványan.
-Köszönöm!- suttogtam hálásan
Vivus csak megértően bólintott, majd odalépett Niallhez.
-Szeretlek!
Csak ennyit mondott, de a fiú nem értette. Hogy is érthette volna? Az előbb direkt magyarul beszéltünk, vagyis a fiúk még nem tudják, hogy elutazunk.
-Én is szeretlek! De mi a baj?- nézett rá kerek szemekkel
-Haza megyünk!- mondta alig hallhatóan
Niall nem válaszolt, csal lecsukta szemét.
-Mi? Hogy micsoda?!- lépett hozzám Harry kikerekedett szemekkel
-Jól hallottad! Elutazunk!- súgtam
Harry nem válaszolt, csak idegesen dobolni kezdett a lábával a padlón. Hitetlenül rám nézett, kínosan elröhögte magát, majd felrohant a szobájába. Ezt egy hangos ajtócsapódás adta tudtunkra.
-Huhh..-mondtuk páran
-Akkor én felmegyek, és beszélek vele!- ugrottal fel a fotelból, ahova menet közben nyomtak le a többiek, nehogy megint összeessek.
-Nem! Te nem mész sehova, csak a hotelba összepakolni!- mondta anya
-A szobájában is van cuccom!- győzködtem, majd mikor gyenge mosollyal az arcán bólintott felszaladtam a lépcsőn Harry után.
-Beszélhetnénk?- kezdtem félénken
-Mégis miről?! Arról, hogy te is csak ki akartál használni, majd eldobni, mint egy rongyot?!- mondta fájdalommal a hangjában.
Sértő volt amit mondott, mégsem éreztem magamat megbántva. Tudtam, hogy igaza van! Persze nem abban, hogy kiakartam használni, hanem abban, hogy itt hagyom. Ezek szerint volt már, aki csak a hírnév miatt volt vele.- állapítottam meg szomorúan
-Harry...Lehet, hogy most így érzed, de ez nem igaz! Én...én igazából maradnék. Sőt! Legszívesebben most haza sem mennék, de muszáj.- sóhajtottam
-Muszáj?- csillant fel a szeme. -Vagyis nem azért mész el, mert itt akarsz hagyni?
-Nem!- mosolyogtam rá
-Akkor jó.- eresztett ő is egy gyenge mosolyt.
-Minden rendben?- kérdeztem, mikor láttam, hogy valamin erősen elgondolkodik
-Persze. Csak még egy dolgot szeretnék tudni!
-Mi lenne az?
-Ha vissza tekerhetnéd az időt...megcsókolnál megint?
-Azt hiszem...Igen!- mondtam talán csak magamnak.
-Tényleg?- képedt el
-Igen.
-Akkor ha maradnál, látnál esélyt arra, hogy valami kialakuljon közöttünk?
Ez a kérdés elsőre nehéznek tűnt. Majd jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem is az.
-Sajnálom, de nem!- mondtam szememet lesütve, zavartan
-Értem. Csak ezt szerettem volna tudni.
-Tudod- kezdtem -Amikor megcsókoltál, akkor úgy éreztem, hogy melletted van a helyem. De már tudom, hogy nem így van. Én igazából még mindig Márkot szeretem.
-Rendben.- fúrta mélyen szemembe a tekintetét, de nem bírtam tovább állni azt. Elkaptam a fejem, majd oda léptem hozzá, hogy megöleljem.
-Sajnálom.- suttogtam a fülébe
-Vivi, beszélhetnénk?- lépett be anya az ajtón, majd mikor meglátott minket, egy pillanatra elmosolyodott, majd hozzátette -Persze, csak ha nem zavarok!
-Nem zavarsz!- engedtük el egymást
-Ha szeretnél, még majd mondani valamit, akkor a nappaliban megtalálsz!- mondta Harry a szobából kifele menet.
-Igen?- néztem érdeklődve anyára
-Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult, és tudom, hogy...- kezdte de közbe vágtam
-Tudom anya! Te is bocsáss meg! Tudom, hogy csak jó akarsz, úgyhogy akár indulhatunk is csomagolni.- néztem a szemébe, de oldalra kellett néznem, nehogy elsírjam magam.
-Remélem, hogy megértesz!
-Akkor srácok! Nagyon örülök, hogy megismertelek titeket, és sajnálom, hogy nem tartott tovább ez az idő, de ez van.- tettem úgy, mintha nem fájna
-Hiányozni fogtok! Nem akarom, hogy elmenjetek!- hangzottak ezek és ehhez hasonló mondatok.
Sorban öleltem meg mindenkit, majd csak Harry maradt. A többiek átmentek egy másik szobába, így ismét kettesben voltunk.
-Akkor...búcsúzzunk!- mondtam, majd őt is átöleltem.
-Hiányozni fogsz!- mondta elcsukló hangon.
-Te is!
-Tudom, hogy ez nem segít a helyzeten, sőt, de úgy érzem, hogy le kell, hogy mondjam!- nézett a szemembe.- Szeretlek!
Én nem tudtam rá mit mondani, nem akartam megbántani, úgyhogy csak zavartan a cipőmet kezdtem bámulni, majd mikor Harry közelebb lépett, végre felmertem nézni.
Arcával közeledett, mire nagyon megijedtem, mégsem tudtam mozdulni.
Már éppen tiltakozni kezdtem volna, mikor egy puszit adott az arcomra. Erre megkönnyebbültem, majd ismét magamhoz szorítottam.
-Szia!- mondtam, majd kimentem a szobából, aztán a házból, és beszálltam a taxiba.
A házat nézve egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem töröltem le, csak engedtem, hogy kitörjenek belőlem az elfojtott érzések.
Majd a sarkon befordulva többet nem láthattam a házat, nem láthattam esélyt arra, hogy a taxis megforduljon és visszavigyen, mondva, hogy csak egy poén volt.
Úgy tűnt végleg elbúcsúztam attól a helytől.
-Köszönöm!- suttogtam hálásan
Vivus csak megértően bólintott, majd odalépett Niallhez.
-Szeretlek!
Csak ennyit mondott, de a fiú nem értette. Hogy is érthette volna? Az előbb direkt magyarul beszéltünk, vagyis a fiúk még nem tudják, hogy elutazunk.
-Én is szeretlek! De mi a baj?- nézett rá kerek szemekkel
-Haza megyünk!- mondta alig hallhatóan
Niall nem válaszolt, csal lecsukta szemét.
-Mi? Hogy micsoda?!- lépett hozzám Harry kikerekedett szemekkel
-Jól hallottad! Elutazunk!- súgtam
Harry nem válaszolt, csak idegesen dobolni kezdett a lábával a padlón. Hitetlenül rám nézett, kínosan elröhögte magát, majd felrohant a szobájába. Ezt egy hangos ajtócsapódás adta tudtunkra.
-Huhh..-mondtuk páran
-Akkor én felmegyek, és beszélek vele!- ugrottal fel a fotelból, ahova menet közben nyomtak le a többiek, nehogy megint összeessek.
-Nem! Te nem mész sehova, csak a hotelba összepakolni!- mondta anya
-A szobájában is van cuccom!- győzködtem, majd mikor gyenge mosollyal az arcán bólintott felszaladtam a lépcsőn Harry után.
-Beszélhetnénk?- kezdtem félénken
-Mégis miről?! Arról, hogy te is csak ki akartál használni, majd eldobni, mint egy rongyot?!- mondta fájdalommal a hangjában.
Sértő volt amit mondott, mégsem éreztem magamat megbántva. Tudtam, hogy igaza van! Persze nem abban, hogy kiakartam használni, hanem abban, hogy itt hagyom. Ezek szerint volt már, aki csak a hírnév miatt volt vele.- állapítottam meg szomorúan
-Harry...Lehet, hogy most így érzed, de ez nem igaz! Én...én igazából maradnék. Sőt! Legszívesebben most haza sem mennék, de muszáj.- sóhajtottam
-Muszáj?- csillant fel a szeme. -Vagyis nem azért mész el, mert itt akarsz hagyni?
-Nem!- mosolyogtam rá
-Akkor jó.- eresztett ő is egy gyenge mosolyt.
-Minden rendben?- kérdeztem, mikor láttam, hogy valamin erősen elgondolkodik
-Persze. Csak még egy dolgot szeretnék tudni!
-Mi lenne az?
-Ha vissza tekerhetnéd az időt...megcsókolnál megint?
-Azt hiszem...Igen!- mondtam talán csak magamnak.
-Tényleg?- képedt el
-Igen.
-Akkor ha maradnál, látnál esélyt arra, hogy valami kialakuljon közöttünk?
Ez a kérdés elsőre nehéznek tűnt. Majd jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem is az.
-Sajnálom, de nem!- mondtam szememet lesütve, zavartan
-Értem. Csak ezt szerettem volna tudni.
-Tudod- kezdtem -Amikor megcsókoltál, akkor úgy éreztem, hogy melletted van a helyem. De már tudom, hogy nem így van. Én igazából még mindig Márkot szeretem.
-Rendben.- fúrta mélyen szemembe a tekintetét, de nem bírtam tovább állni azt. Elkaptam a fejem, majd oda léptem hozzá, hogy megöleljem.
-Sajnálom.- suttogtam a fülébe
-Vivi, beszélhetnénk?- lépett be anya az ajtón, majd mikor meglátott minket, egy pillanatra elmosolyodott, majd hozzátette -Persze, csak ha nem zavarok!
-Nem zavarsz!- engedtük el egymást
-Ha szeretnél, még majd mondani valamit, akkor a nappaliban megtalálsz!- mondta Harry a szobából kifele menet.
-Igen?- néztem érdeklődve anyára
-Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult, és tudom, hogy...- kezdte de közbe vágtam
-Tudom anya! Te is bocsáss meg! Tudom, hogy csak jó akarsz, úgyhogy akár indulhatunk is csomagolni.- néztem a szemébe, de oldalra kellett néznem, nehogy elsírjam magam.
-Remélem, hogy megértesz!
-Akkor srácok! Nagyon örülök, hogy megismertelek titeket, és sajnálom, hogy nem tartott tovább ez az idő, de ez van.- tettem úgy, mintha nem fájna
-Hiányozni fogtok! Nem akarom, hogy elmenjetek!- hangzottak ezek és ehhez hasonló mondatok.
Sorban öleltem meg mindenkit, majd csak Harry maradt. A többiek átmentek egy másik szobába, így ismét kettesben voltunk.
-Akkor...búcsúzzunk!- mondtam, majd őt is átöleltem.
-Hiányozni fogsz!- mondta elcsukló hangon.
-Te is!
-Tudom, hogy ez nem segít a helyzeten, sőt, de úgy érzem, hogy le kell, hogy mondjam!- nézett a szemembe.- Szeretlek!
Én nem tudtam rá mit mondani, nem akartam megbántani, úgyhogy csak zavartan a cipőmet kezdtem bámulni, majd mikor Harry közelebb lépett, végre felmertem nézni.
Arcával közeledett, mire nagyon megijedtem, mégsem tudtam mozdulni.
Már éppen tiltakozni kezdtem volna, mikor egy puszit adott az arcomra. Erre megkönnyebbültem, majd ismét magamhoz szorítottam.
-Szia!- mondtam, majd kimentem a szobából, aztán a házból, és beszálltam a taxiba.
A házat nézve egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem töröltem le, csak engedtem, hogy kitörjenek belőlem az elfojtott érzések.
Majd a sarkon befordulva többet nem láthattam a házat, nem láthattam esélyt arra, hogy a taxis megforduljon és visszavigyen, mondva, hogy csak egy poén volt.
Úgy tűnt végleg elbúcsúztam attól a helytől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése