Sziasztok!
Nagyon örülnék ha komiznátok, mert az nekem egy visszajelzés lenne, hogy megéri írni.
A One Directionre sem kell már sokat várni!!:)
Jó olvasást!
Love: Vivi xx :)
3. Fejezet
Nehézkes utazás
A következő napok gyorsan elteltek. Én szinte végig Márkon gondolkodtam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy hazudott. A Vivus folyton azt emlegeti, hogy biztos valami félreértés volt, de látom a szemében, hogy ezt ő sem hiszi, csak vigasztalni próbál.
-Akkor...Kalandra fel!- adta ki a parancsot Vivus.
-Igen! De én úgy izgulok meg kicsit félek is. Olyan érzésem van, mintha valami baj történne velünk.- mondtam ki az őszintét.
-Ne hülyéskedj már! Mi történne velünk? Minden rendben lesz. Nyugi!- kacsintott
-Okés...Akkor induljunk a repülőtérre! Hívtam taxit. Bár ezt a sok csomagot be se fogjuk tudni pakolni.
-Ebben van valami. De kilenc bőrönd csak bele fér egy taxiba?!- vágott egy olyan 'ez az egész tökre rendben van és nem is csomagoltunk sokat' fejet.
Bizony! Kilenc bőrönd. Ebből öt az enyém és négy a Vivusé. Végül is nem túl rövid időre megyünk.
'A londoni járaton utazó vendégeket kérjük fáradjanak a 2-es kapuhoz! A repülő 15 perc múlva indul!'- szólított minket fel egy gépi hang a felszállásra.
-Akkor sziasztok!- öleltem meg egyszerre az egész családomat. -Nagyon fogtok hiányozni!
Nem sok kellett hozzá hogy megint megkönnyezzek. Az utóbbi napokban ez egyre többször fordul elő...Egészséges ez egyáltalán?!- kalandoztak el a gondoltaim.
Vivussal kézen fogva léptünk fel a repülőre. Utoljára még visszanéztünk búcsúzásképpen, és ekkor mintha Márk alakját vettem volna ki a tömegben. Biztos, hogy ő volt! De mit keres itt? Miért álldogál egyedül? Egyáltalán miért sír?- villantak fel a gondolatok a fejemben.
Na jó Vivi. Aludnod kéne! Biztos csak képzelődsz...Tuti, hogy nem jött volna ide, miután hazudott...Igen...csak hallucináltam!- jutottam dűlőre
Az utazás fantasztikus volt! Repülni a bolyhos kis felhők között. Felemelő érzés! Egyszerűen leírhatatlan.
Egészen addig tartott ez az idilli pillanat amíg egy stewardess be nem jelentette, hogy egy viharba érkeztünk és nem túl biztonságos a repülés ilyen helyen. A legrosszabb amit elkövetett viszont az volt, hogy kiejtette azt a két bűvös szót, amitől az ember megbolondul. Semmi pánik!
Ekkor (mint az várható volt ) az emberek kiáltozni kezdtek, a legtöbben pedig teljes sokkban ültek tovább.
-Vivi! Igazad volt! Nem kellett volna felszállnunk! Meg fogunk halni... Egyszerűen nem hiszem el! És még Londont sem láthattam meg. Nagyon félek!!!- hintázott a barátnőm előre hátra.
Mindig ezt csinálja ha megijed valamitől. De eddig maximum egy horror film közben csinálta, de most ez komoly dolog.
-Nyugi Vivus! Semmi pá...vagyis ne izgulj minden rendben lesz! Teljesen természetes, hogy félsz! Hidd el én is rettegek!- öleltem meg a barátnőmet jó szorosan.
Nem csak azért tettem, hogy Ő lenyugodjon, hanem azért is hogy én se remegjek annyira. A szívem a torkomban dobogott. Lehet, hogy egy külső szemlélő azt látta volna, hogy teljesen nyugodt vagyok, de igazából rettegtem. Féltem egy kicsit egyébként is repüléstől, de amikor ezt megemlítettem mindig azt mondták, hogy semmi baj nem lesz. Hát tessék...Tényleg semmi probléma!
-Csatolják be az öveiket, kapaszkodjanak! A pilóta kényszerleszállást fog végre hajtani. Talált egy, a célra megfelelő füves területet. Kérem nyugodjanak meg!- tért vissza a bajjósló nő.
-Figyelj Vivus!- szólítottam fel a pánikoló utazótársamat -Nem lesz semmi baj! Tudom, hogy ez a legrosszabb amit ilyen helyzetben mondhatok, de nyugi!
-Tényleg ez a legrosszabb.- értett velem egyet.
Úgy látszik már nincs akkora baj.
Hirtelen az egész repülő élesen jobbra, majd balra megdőlt. Egyszerűen nem tudtuk el képzelni, hogy mi lehet az. Így fokozódott a félelem. Nagyon megijedtem. Az egész repülőn sikítások visszhangoztak. A lámpák villództak, majd egy hatalmas szikrával végleg kihunytak. Ültük a sötét repülőn, miközben a szél ide-oda rángatta a gépet. Egyik pillanatról a másikra hatalmas robaj hallatszott, majd fénycsóva érkezett a jobb oldali szárny felől. A hajtómű berobbant! Láng nyelvek nyaldosták a szárnyat. Szörnyű volt tudni, hogy kigyulladt a repülő, de nem tudunk semmit sem tenni. Az egész légtérben rémület és izzadságszag terjengett.
Egész eddig a Vivust szorítottam és ő engem. De hirtelen csak annyit éreztem, hogy lassan elenged. Amit ekkor láttam, az volt a legijesztőbb az egészben. Összecsuklott, majd lassan csúszott le a ülésen.
Ledermedtem. Nem tudtam mit tenni. Egyszerűen nem bírtam mozdulni, bármennyire is akartam rajta segíteni.
Mikor magamhoz tértem felsikítottam. Olyan hangosan, hogy túlkiabáltam, az egész repülőn ülő emberek jajveszékelését. Sírtam, visítottam, s közben eszméletlen barátnőmet próbáltam magához téríteni. Azt ordítottam, hogy segítség, de senki nem jött.
-Ne sikítozzanak! Zavarják a pilótát a koncentrálásban!- jött elő a vezető fülkéből egy férfi. Valószínűleg ő volt a másodpilóta.
-Hogy ne sikítozzunk?!- támadtam rá -Itt ülünk egy "elszabadult repülőgépen", a barátnőm eszméletlen. És maga azt kéri, hogy ne sikítozzunk?- kezdtem el ütögetni mérgemben.
Oda rohant hozzám egy fiatal, barna hajú nő, aki leszedett a férfiról, majd nyugtatóan a hajamat kezdte simogatni.
-Nyugodj meg, drágám! Minden rendben lesz!- csitítgatott -Hol van a barátnőd? Orvosnak készülök. Talán tudok segíteni.
Ezután a gép lassan, egyenletesen csökkentette a magasságát és egyre közeledett a kiszemelt réthez.
A landolás szörnyű volt. Az egész gép nyikorgott és jobbra, balra cikázva haladt előre. Oldalára dőlt és ezzel végleg megállt. A kigyulladt szárny ekkor tört le. Talán ez mentette meg az életünket.
Eközben én nem csináltam mást, csak a barátnőmet keltegettem, miközben Anne, éppen a pulzusát vizsgálta.
-Minden rendben lesz. Valószínűleg hamarosan magához tér. Elájult. Ilyen helyzetekben gyakran előfordul. Holnapra semmi baja.- biztatott egy bátorító mosoly kíséretében
-Köszönöm.- szorítottam magamhoz teljes erőmmel.
Éppen ekkor nyitották ki a repülő ajtóit.
Egyszerre lélegzett fel az egész társaság és hiába mondták a légiutas kísérők, hogy rendezett sorokban álljunk és várjuk míg kijutunk a szabad levegőre, a legtöbben összevissza rohangáltak, türelmetlenkedettek.
Sokan azonban csak teljes sokkban álldogáltak egy helyben.
-Minden rendben lesz Vivus!- súgtam a még mindig ájult barátnőm fülébe, miközben éppen a friss levegőre vittem ki.
-Hol vagyok?- hallottam pár perc múlva nyöszörgő hangot az ölemből.
-Vivus! Annyira féltem! Nem tudod elképzelni!- szorítottam ki a szuszt belőle. -Egyébként szerencsésen landoltunk. Minden okés lesz. Megígérem!
Senki sem törődött a zuhogó esővel, mindenki a repülőn kívül akarta tudni magát. A villámok csak úgy cikáztak, a mennydörgés meg hangosabb nem is lehetett volna. Az egész terület egy nagy sár volt, de nem baj, senki nem foglalkozott vele. Talán lesz egy kis megfázás, de az mégis jobb mint lezuhanni egy repülővel.
A nagy pánik után mindenki örömmámorban úszott attól, hogy túlélte. Volt aki amint kijutott levetette magát a földre és mint a filmekben szokás a földet csókolgatta. Helyesebben a sarat.
Mi a Vivussal csak öleltük egymást, egészen addig, amíg össze nem gyűjtöttek minket egy helyre és figyelmet nem kértek a pilóták.
-Jujj, ott egy pöcske!- kiáltott Vivus rémülten. Ezzel annyit tudott kiváltani, hogy miden szem rá szegeződjön és értelmes fejjel megbámulják őt.
Anne-nek igaza volt. Barátnőm olyan mint az eszméletvesztés előtt. Talán neki volt a legjobb. Lemaradt a legijesztőbb részekről, de amint leszálltunk maghoz tért és csak az elmesélésből tudja, hogy mi is történt vele.
-Hogy micsoda?! Pöcske? Az meg mi?- kérdezték sorban az emberek
-Ez hihetetlen...Még nem is hallottak a híres-neves pöcskékről? Hát maguk meg milyen emberek?!- ámuldoztam
A pöcskékkel egy táborban találkoztunk a Vivussal. Mindenhol ott voltak. Fura kis bogarak. Olyan mintha a pókokat, szöcskéket és tücsköket kereszteztek volna. Persze a tábor végére kiderült, hogy csak egyszerű szöcskék voltak, de mi ki álltunk amellett, hogy nem vagyunk annyira hülyék, hogy ne ismerjünk fel egy ilyen rovart.
-Mindenkinek az elnézését és megértését kérjük! Tudom, hogy ez rossz élmény volt, de már minden rendben van!- kezdte a pilóta miután mindenki lenyugodott a pöcskéktől való riadalom miatt.
Persze...rossz élmény! Én inkább úgy mondanám, hogy halálközeli élmény!- javítottam ki.
A pilóta nem is figyelt rám.
-Hamarosan buszokkal tovább szállítjuk önöket a legközelebbi repülőtérhez, ahol természetesen ingyen utazhatnak tovább Londonig!
Ekkor felháborodott moraj futott végig az egész társaságon. Megértem. Miután éppen, hogy nem zuhantunk le majd teljes nyugodtsággal felülünk egy másik gépre. Biztos!
-Megértem, hogy nem bíznak meg a repülésben a jelen pillanatban, de ez nagyon ritka ami most történt! Ez nem fog megismétlődni!- biztatott minket
-Más módon nem lehet tovább utazni?- érdeklődött idegesen egy nagydarab, kopasz férfi.
Azt hiszem, hogy nem várom meg míg bedühödik...Akkor van ám csak igazi nagy baj!- gondoltam huncut, de mégis kicsit megrettent mosollyal az arcomon
-Sajnálom, de nincsen más mód! De a buszok hamarosan megérkezek, a repülőtéren majd eligazítják magukat! A tovább utazáshoz, pedig kívánok szerencsés, jó utat!- beszélt egy stewardess rezzenéstelen arccal. -Akinek szüksége van kórházi ellátásra annak természetesen álljuk a költségeit!
Biztos, hogy robot! Egy ilyen esemény után, hogy lehet valaki ennyire nyugodt?! Nem csak a mi életünk, de az övé is kockán forgott...- gondoltam felháborodtan -Egyébként meg természetes, hogy állják a költségeket.
-Vivus! Akkor fogjuk magunkat és Londonban az első kórházba bemegyünk. Rendben?- mondtam ellenkezést nem tűrő hangon
-Nem! Én nem akarok kórházba menni! Teljesen jól vagyok. Semmi bajom!
Még veszekedtünk egy kicsit, mikor megszólalt a telefonom.
-Haló?- szóltam bele a telefonban miután meghallgattam az első versszakot a WMYB-ból.
-Szia Drágám! Na, milyen volt az út? Szép London?- érdeklődött anya
-Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak, de az van, hogy...
-Miért beszélsz ilyen furcsán? Máris agyadra ment Anglia?- nevetett a telefonba
-Agyamra menni még éppen nem tudott.- nevettem zavartan
-Igazad van! Még épp, hogy odaértél, még nem volt rá idő.- kuncogott
-Anya! Kérlek ne ijedj meg, de..
-De?!
-De még nem vagyok Londonban, sőt igazából fogalmam sincs, hogy hol vagyok.- mondtam félve
Vártam, hogy kitörjön rajta a pánik. Ahogy ismerem mindjárt bekövetkezik...3...2...1!- számoltam a másodperceket.
-Hogy micsoda?! Rossz gépre szálltál fel? Vagy eltévedtetek? Mi történt?!- kérdezte teljes rémületben. Biztos vagyok benne, hogy most olyan fehér mint a fal.
-Szóval, egy viharba keveredtünk és a pilóta kényszerleszállást hajtott végre egy réten.- mondtam a rossz hírt -De semmi baj, nemsokára tovább szállítanak minket.- próbáltam oldani a feszültséget
-Hogy semmi baj?!
-Igen, semmi baj, jól vagyok. A Vivus is jól van most már. De most mennem kell mert megérkezett a busz! Szeretlek!- tettem le gyorsan a telefont, mielőtt reagálni tudott volna
A további út Londonba eseménytelenül zajlott, bár mindenki attól rettegett, hogy megint meg jelen egy stewardess és ismét valami rossz hírt közöl. De ez nem következett be, így most készülünk épp leszállni a másik repülőről.
Ahogy felléptünk a repülőre, úgy szálltunk is le a Vivussal. Kézen fogva.
-Wow..Ez gyönyörű!- szólaltunk meg egyszerre, majd nevetve folytattuk -Vivi telepátia
A repülőtértől egy taxival mentünk a szállásig. Mondanom sem kell, végig az ablakra voltunk tapadva és gyönyörködtünk az Angol fővárosban.
Köszönöm, hogy elolvastátok!;) Szívesen vennék egy-két komit!:$ ♥
Love: Vivi xx :)
vágott egy olyan 'ez az egész tökre rendben van és nem is csomagoltunk sokat' fejet. haha. ez jó :D
VálaszTörlésjah..xdd köszi;)
VálaszTörlés